Beckett abszurdja
korszakváltó volt megírása idején,
hatvanöt évvel ezelőtt. Sokszor,
sokféleképpen játsszák, visszatérő
nézőinek
ismerős a sivár táj, a kopár fa, a két
csavargó alakja, akik valamire, valakire
várnak, aki nem jön, csak üzen, hogy majd holnap.
Tudjuk, holnap se fog jönni,
és később sem, soha.
A Katona színpadán egy
piszkosfehér, kör alakú szőnyegen
játszódnak a jelenetek, a posztóval
borított talaj inog, imbolyog, a földgömb
egy kivágott részét imitálja.
Szélén ott áll a kopár kicsiny fa, ami a
második
részre kizöldül, de a dolgok jobbra
fordulását nem hozza. Kétszer feljön a
hatalmas hold mögötte, jelezve, hogy eljött az
éjszaka. A hold beborítja az
egész hátteret, uralkodóvá válik,
(Díszlet: Khell Csörsz).
Ascher
Tamás és
Zsámbéki Gábor úgymond
konzervatívan
rendeztek (nem aktualizáltak látványosan), nem
tértek el a dráma szellemiségétől
sem, a „Godot” itt is az elidegenedésről, a
magányról, az emberi kiszolgáltatottság
sajátos formáiról szól, talán
még súlyosbítva a szereplők helyzetét.
Didi és Gogo (Kocsis Gergely, Elek Ferenc)
magányos csavargó
figurái jelen rendezésben emlékeztetnek a
„Ripacsok” c. film két énekes
bohócára, csak épp nincsenek összenőve.
Kalapos magánszámot is produkálnak a
színpadon, amikor Lucky kalapját megtalálva
zsonglőrködnek a három egyforma
kalappal. Másrészt tipikus hajléktalanok,
lakás helyett az árokban alszik Gogo,
közben megverik, barátjának
szálláshelyéről nincs tudomásunk. Sorsuk
megrázóan
szerencsétlen, téren és időn kívül
élnek, nincs igazodási pontjuk, a múlt és a
jövő is elveszett, csak a jelen létezik számukra, a
múló időt valahogy ki kell
tölteni. Felkötnék magukat az egyetlen közeli
fára, de még ez sem sikerül,
elszakad a kötél. Barátságuk ennek
ellenére mély és tartós, ellentétben
Pozzoval
és Luckyval (Kulka
János, Keresztes Tamás), akik kényúr
és szolga felállásban
mutatkoznak, időnként cirkuszi ló és idomár
viszonyában tengetik napjaikat. Az
ő helyzetük sokkal rosszabb, mint a csavargóké. Az
ötödik szereplő egy kisfiú,
aki kecskéket őriz Godot-nál, kétszer hoz
üzenetet gazdájától. A fiú
éppúgy a
kietlen világ áldozata, mint a négy felnőtt:
mindentől és mindenkitől fél, nem
tud semmit, és nem emlékezik semmire.
Beckett
egy elképesztően sivár világot vázol fel
művében,
egy zárt kapcsolatrendszert, mintha egy atomháború
után lennénk, és csak
néhányan élték túl a
katasztrófát. Az emberi tehetetlenség, az
emlékezethiány
oly nagymérvű, hogy már a néző
számára elviselhetetlen ennek felfogása,
komolyan vétele. Minden rendezés megpróbál
valamit hozzátenni az
alapszituációhoz, vagy enyhíti, vagy fokozza a
balsorsot, reménytelenséget.
Jelen rendezésben Didi és Gogo legfőbb
problémája, hogy céltalan az életük,
Godot nem hívja őket, pedig tőle várják a
megoldást. Addig Pozzo és Lucky
szimbiózisban élnek, a gonosz, kegyetlen Pozzo
kihasználja, halálra dolgoztatja
szolgáját, homokot cipeltet vele, nyakára
kötelet köt, ami kidörzsöli és
megsebesíti a férfit, aki időnként összeesik,
elájul, nem kap levegőt, közben
„főnöke” csak nevet rajta, inkább
belerúg, mintsem komolyan venné a ziháló,
haldokló szolgát. Mindez megfordul a második
részben, miután Pozzo megvakult,
elvesztette emlékezetét is, szolgája
megnémult, de nem lett jobb sorsa,
ugyanúgy cipeli a csomagot, sőt még urát is a
hátán kell, hogy vigye. Lucky
összefüggéstelenül beszél, amikor
megparancsolják, hogy gondolkozzon. Amit
mond, az valójában értelmiségi
gúnyirat, amolyan paródia a divatos
eszmefuttatások értelmetlenségéről. Pozzo
az idő relativizálódásáról
beszél,
szerinte nem érdekes, mi mikor történt, a lét
feloldódik az időben. Ő mondja ki
Beckett híres mondatát: „Az asszonyok a sír
fölött szülnek, lovagló ülésben, a
nap egy percig csillog, aztán ismét az éjszaka
következik.” A megdöbbentő
mondat valahogy kevésbé hat ránk.
Ebben a rendezésben az abszurd
dráma szituációi és
problematikája a mai valóságból
leginkább a hajléktalanok és a
munkanélküliek
életérzését közvetíti.
Bár a lét értelmetlensége, annak
filozófiai vetülete
általánosítható az egész
társadalomra, mégis, mintha az előadás –
eredeti
szándéka ellenére – leszűkítette
volna a dráma problematikáját a direkt
kiszolgáltatottak rétegére.
A jelmezek közül a két
csavargó toprongyban és
keménykalapban leledzik, rab és uraság
öltözéke kortalan viseltes ruha (Jelmez: Szakács Györgyi).
A kellékek naturalista módon megjelenítettek,
vagyis a kötél,
a kosár, az élelmiszerek, a lukas cipő,
összecsukható szék valóságosak.
Emlékezetes alakítást
nyújt Keresztes Tamás, ő cipeli a
legnagyobb terhet a szó valódi és átvitt
értelmében is. Lucky szerepe lett a
legsúlyosabb, a szenvedés apoteózisát
látjuk elcsigázott arcán, áttetsző,
sovány termetén, elesésein,
lihegésén, összeszorul a szívünk, amikor
a második
részben a terhek mellett még Pozzot is cipelnie kell a
vállán, aki teljes
súlyával nehezedik rá. Közben
megválaszolatlan marad, hogy miért tűri mindezt
szótlanul. Kulka János könyörtelenül
játssza a gonoszt, hiteles alakítás.
Kocsis Gergely a filozofikus Vladimirt, Elek Ferenc a piknikus
Estragont
alakítja újszerű formát adva a figurának.
Kettejük összjátéka valahol az igaz
barátságról is szól. A kisfiú
megformálója Varga
Zétény m.v.
Fordító: Kolozsvári
Grandpierre Emil, a
szöveget a vontatottság elkerülésére
itt-ott megkurtították (Dramaturg: Török
Tamara), mozgás: Horkay
Barnabás.
Budapest,
2014. április 30.
Megjelent a
Kláris 14/5. számában
Földesdy Gabriella