Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

GODOT-RA VÁRVA

Katona József Színház


Beckett abszurdja korszakváltó volt megírása idején, hatvanöt évvel ezelőtt. Sokszor, sokféleképpen játsszák, visszatérő nézőinek ismerős a sivár táj, a kopár fa, a két csavargó alakja, akik valamire, valakire várnak, aki nem jön, csak üzen, hogy majd holnap. Tudjuk, holnap se fog jönni, és később sem, soha.

A Katona színpadán egy piszkosfehér, kör alakú szőnyegen játszódnak a jelenetek, a posztóval borított talaj inog, imbolyog, a földgömb egy kivágott részét imitálja. Szélén ott áll a kopár kicsiny fa, ami a második részre kizöldül, de a dolgok jobbra fordulását nem hozza. Kétszer feljön a hatalmas hold mögötte, jelezve, hogy eljött az éjszaka. A hold beborítja az egész hátteret, uralkodóvá válik, (Díszlet: Khell Csörsz).

Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor úgymond konzervatívan rendeztek (nem aktualizáltak látványosan), nem tértek el a dráma szellemiségétől sem, a „Godot” itt is az elidegenedésről, a magányról, az emberi kiszolgáltatottság sajátos formáiról szól, talán még súlyosbítva a szereplők helyzetét.

Didi és Gogo (Kocsis Gergely, Elek Ferenc) magányos csavargó figurái jelen rendezésben emlékeztetnek a „Ripacsok” c. film két énekes bohócára, csak épp nincsenek összenőve. Kalapos magánszámot is produkálnak a színpadon, amikor Lucky kalapját megtalálva zsonglőrködnek a három egyforma kalappal. Másrészt tipikus hajléktalanok, lakás helyett az árokban alszik Gogo, közben megverik, barátjának szálláshelyéről nincs tudomásunk. Sorsuk megrázóan szerencsétlen, téren és időn kívül élnek, nincs igazodási pontjuk, a múlt és a jövő is elveszett, csak a jelen létezik számukra, a múló időt valahogy ki kell tölteni. Felkötnék magukat az egyetlen közeli fára, de még ez sem sikerül, elszakad a kötél. Barátságuk ennek ellenére mély és tartós, ellentétben Pozzoval és Luckyval (Kulka János, Keresztes Tamás), akik kényúr és szolga felállásban mutatkoznak, időnként cirkuszi ló és idomár viszonyában tengetik napjaikat. Az ő helyzetük sokkal rosszabb, mint a csavargóké. Az ötödik szereplő egy kisfiú, aki kecskéket őriz Godot-nál, kétszer hoz üzenetet gazdájától. A fiú éppúgy a kietlen világ áldozata, mint a négy felnőtt: mindentől és mindenkitől fél, nem tud semmit, és nem emlékezik semmire.

Beckett egy elképesztően sivár világot vázol fel művében, egy zárt kapcsolatrendszert, mintha egy atomháború után lennénk, és csak néhányan élték túl a katasztrófát. Az emberi tehetetlenség, az emlékezethiány oly nagymérvű, hogy már a néző számára elviselhetetlen ennek felfogása, komolyan vétele. Minden rendezés megpróbál valamit hozzátenni az alapszituációhoz, vagy enyhíti, vagy fokozza a balsorsot, reménytelenséget. Jelen rendezésben Didi és Gogo legfőbb problémája, hogy céltalan az életük, Godot nem hívja őket, pedig tőle várják a megoldást. Addig Pozzo és Lucky szimbiózisban élnek, a gonosz, kegyetlen Pozzo kihasználja, halálra dolgoztatja szolgáját, homokot cipeltet vele, nyakára kötelet köt, ami kidörzsöli és megsebesíti a férfit, aki időnként összeesik, elájul, nem kap levegőt, közben „főnöke” csak nevet rajta, inkább belerúg, mintsem komolyan venné a ziháló, haldokló szolgát. Mindez megfordul a második részben, miután Pozzo megvakult, elvesztette emlékezetét is, szolgája megnémult, de nem lett jobb sorsa, ugyanúgy cipeli a csomagot, sőt még urát is a hátán kell, hogy vigye. Lucky összefüggéstelenül beszél, amikor megparancsolják, hogy gondolkozzon. Amit mond, az valójában értelmiségi gúnyirat, amolyan paródia a divatos eszmefuttatások értelmetlenségéről. Pozzo az idő relativizálódásáról beszél, szerinte nem érdekes, mi mikor történt, a lét feloldódik az időben. Ő mondja ki Beckett híres mondatát: „Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovagló ülésben, a nap egy percig csillog, aztán ismét az éjszaka következik.” A megdöbbentő mondat valahogy kevésbé hat ránk.

Ebben a rendezésben az abszurd dráma szituációi és problematikája a mai valóságból leginkább a hajléktalanok és a munkanélküliek életérzését közvetíti. Bár a lét értelmetlensége, annak filozófiai vetülete általánosítható az egész társadalomra, mégis, mintha az előadás – eredeti szándéka ellenére – leszűkítette volna a dráma problematikáját a direkt kiszolgáltatottak rétegére.

A jelmezek közül a két csavargó toprongyban és keménykalapban leledzik, rab és uraság öltözéke kortalan viseltes ruha (Jelmez: Szakács Györgyi). A kellékek naturalista módon megjelenítettek, vagyis a kötél, a kosár, az élelmiszerek, a lukas cipő, összecsukható szék valóságosak.

Emlékezetes alakítást nyújt Keresztes Tamás, ő cipeli a legnagyobb terhet a szó valódi és átvitt értelmében is. Lucky szerepe lett a legsúlyosabb, a szenvedés apoteózisát látjuk elcsigázott arcán, áttetsző, sovány termetén, elesésein, lihegésén, összeszorul a szívünk, amikor a második részben a terhek mellett még Pozzot is cipelnie kell a vállán, aki teljes súlyával nehezedik rá. Közben megválaszolatlan marad, hogy miért tűri mindezt szótlanul. Kulka János könyörtelenül játssza a gonoszt, hiteles alakítás. Kocsis Gergely a filozofikus Vladimirt, Elek Ferenc a piknikus Estragont alakítja újszerű formát adva a figurának. Kettejük összjátéka valahol az igaz barátságról is szól. A kisfiú megformálója Varga Zétény m.v.

   Fordító: Kolozsvári Grandpierre Emil, a szöveget a vontatottság elkerülésére itt-ott megkurtították (Dramaturg: Török Tamara), mozgás: Horkay Barnabás.

 

Budapest, 2014. április 30. 

Megjelent a Kláris 14/5. számában

Földesdy Gabriella

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©