Henrik Ibsen
hősnője – Hedda Gabler – mára népszerűbb
és többet játszott színműve lett a
szerzőnek, mint a Nóra
címmel játszott – eredeti címe: Babaház – emblematikus
darabja. A férjét elhagyó Nóra
manapság mindennapos történet, míg Hedda
féktelen önzése, másokat és
magát pusztító karaktere talányosabb,
több kérdést
vet fel a mi számunkra. Hedda jelen korunk egyik torz
nőtípusa.
A
függöny
felgördülése után egy átlagos
polgári szalont látunk különböző
ülőgarnitúrákkal, virágokkal teli
vázákat, fényképtartókat, furcsa
hengeres
kályhát (erre mindenképp szükség lesz
majd), a háttérben pianínó.Ez csak annyiban
érdekes, hogy látni, a történetet nem
helyezték át
jelen korunkba. A meglepő az a férfiportré, ami
szembenéz velünk a hátsó falon.
A hatalmas férfifej Gabler tábornok arcképe, aki
életunt, ellenszenves,
undorodó arckifejezéssel néz ránk. Hedda
szülei meghaltak, ő férjhez ment, a
minap féléves nászútról
tértek haza Jörgen Tesmannal, aki
kultúrtörténész. A
kedélyesnek induló színdarab, amely a
nagynéni és a cseléd
beszélgetésével
indul, már súlyosan terhelt az ibseni titokkal, amely
megbújik valahol a
fojtott levegőben. A szereplők 19. századvéget
idéző ruhákban járnak, de
gesztusaik, gondolkodásuk, cselekedeteik akár maiak is
lehetnének.
Hedda
jelleme
fokozatosan bomlik ki a drámában. Előbb csak
közönyös tekintete lep meg
bennünket, aztán tanúi vagyunk
szeretetlenségének, amivel környezetét
körülveszi: megsérti az őhozzá kedvesen
közeledő Julle nénit, utálja a
cselédet, kidobja a virágcsokrokat a szemétbe,
terítőket leszedi, és minden
esetben kitér férjének közeledése
elől. Feltűnő az a flegmaság, amivel kifejezi
utálatát környezetében mindenkivel szemben.
Megborzong egy lehetséges
gyermekáldástól. Egy
lovaglópálcával kezében tartja távol
magától a hozzá
közeledőket. Egyedül a házibarát szerepben
jelenlévő Brack bíróval kacérkodik,
őt kedveli, de csak unaloműzésből. Hedda igazi titka lassan
bomlik ki. Régi
szerelme, Ejlert Lövborg, aki botrányaival hívta fel
magára a figyelmet, ismét
feltűnt a városban, várható, hogy
találkoznak. Hedda leszámolt régi
életével,
már csak tönkretenni akar mindenkit, nem szeret senkit,
mert őt sem szereti az,
akit elképzelt volna magának. Férje, Tesman rajong
ifjú és szép feleségéért,
ám
Hedda ezt a ragaszkodást nem bírja elviselni, túl
kispolgári, unalmas számára.
Jörgenhez csak azért ment hozzá, mert szép
házban lakhat, igaz, hitelből.
Szeretné, ha férje híres ember, politikus vagy
miniszter lenne, akkor büszke
lehetne rá (ebben hasonlít Bovarynéra), és
nagylábon élhetnének hátaslóval,
új
zongorával. Erről azonban le kell mondania, mert férje
nem tehetséges, az újból
felbukkanó Lövborg pedig nem az a fényes lovag,
fején koszorúval, akinek Hedda
ismerte. Megváltozott, egy szürke
vetélytársnő (Elvstedné)
elhódította, végül
egy kurtizán mellett öngyilkos lett, de nem úgy,
ahogy Hedda szerette volna. És
Hedda hiába égette el Lövborg nagyreményű
kéziratát (a bal szélen álló
vaskályha ezért fontos) a kultúra
fejlődéséről, Elvstedné megőrizte a
jegyzeteket, amik Jörgen segítségével
újra fognak éledni. Hedda a saját
csapdájába
esett, Brack bíró ugyan titokban tartja Hedda
közreműködését az öngyilkosságban
(ő adta a pisztolyt Lövborgnak), de az asszony ezt már
szabadságának
elvesztéseként éli meg, amit az
öntörvényű, csak magának élő és
életértelmet
nem lelő nő nem bír elviselni, és főbe lövi
magát.
Valló
Péter
rendezése felerősíti a főhősnő alapvetően önző
és gonosz természetét, bár
szándéka szerint mindezt mentegetni akarná azzal,
hogy Hedda közelében nincs
senki, aki szeretné őt, ezért ilyen ellenséges.
Épp fordítva van. Ő nem szeret
senkit, férje mégis rajong érte, és
észre sem veszi felesége utálatos voltát,
elnéz fölötte. Nem azért kell meghalnia, mert
különb a többieknél, és nincsenek
másfajta ambíciói, ami miatt
üldöznék, hanem mert gőgje
életképtelenné teszi,
torz személyiség. Nem lehet menteni, és nem lehet
alakját társadalmi méretekben
általánosítani sem. A sokat ígérő
rendezés ezt nem tudta megoldani – ha akarta
volna is –, a darab maradt egyéni tragédia.
A
tolóajtókkal és
antikolt bútorokkal teli díszletet Szlávik István, a
hangsúlyos ruhákat (csak Heddáé
hangsúlyos, a többi átlagos, jellegtelen) Szakács Györgyi
tervezte. Ibsen
drámáját Kúnos
László fordításában
játsszák, dramaturg: Morcsányi
Géza,
világítás: Baumgartner
Sándor. Petrik Andrea
címszerep alakítását pontosnak
mondanám, mert minden mozzanatában
érzékelteti felénk gőgös
felsőbbrendűségét,
azt a hideg, kemény, számító
figurát, akit a nézőtérről megvetünk, mert
semmiben nem érzünk együtt vele. A
színésznő úgy játssza el mindezt, hogy nem
is tudja, mit sugároz (egy vele készült
interjúban menthetőnek véli a figurát).
Jörgen bájos papucsférj szerepét Adorjáni Bálint
alakítja, hiteles és korrekt
minden megnyilvánulása, nyárspolgári
alakját lehet szeretni, mert kedves, jó
szándék hatja át. Az ő játéka minden
ízében tudatos. Az összes szerep közt
Hirtling István Brack
bírója a legtökéletesebb, cinikus, hedonista,
saját
élvezetei érdekében mindent elkövető
kéjenc alakja felejthetetlen marad. Csomós
Mari Julle nénije kissé didaktikusra
sikerült, Wéber Kata
Elvstedné szerepében
jelentéktelen, de még túl halk is, alig hallani.
Szereposztási tévedés volt a
kulcsfigura Lövborg szerepét Pál Andrásra osztani,
alkatilag nem hihető, hogy
valaha is démoni kalandokba keveredett. Azért igyekszik
megfelelni a kihívásnak.
Korábbi Hedda Gabler bemutatók
kevésbé
élezték ki a főhős súlyos
jellemtelenségeit, inkább
szerencsétlenségét
hangsúlyozták. Almási Éva (1974),
Fehér Anna (1997), Básti Juli (2002)
szolidabb nőt formáltak a maguk idején, a Radnóti
Színház jelen előadása
letaglózza a nézőket. Emlékezetes.
Budapest, 2014. január 25.
Földesdy Gabriella
