Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

MEPHISTO

Vígszínház


Alföldi Róbert rendezésében az eredetileg Nemzeti Színház-beli Mephisto* a Vígszínházban is abszolút teltházzal, kiváló szereposztással, megérdemelten nagy sikerrel megy.

Néhány szerep kettős szereposztású, részben a Nemzeti Színház színészeivel. (Okaira nem térnék ki.) Az előadás a patinás Vígszínház bordó alapszínében talán még inkább kiteljesedik. Üresjárat nélküli, igen mozgalmas és nehéz előadás ez, nincs szükség „áthallások”-at keresni értékeléséhez.

Stohl András (Hendrik Höfgen) játéka, ha lehet, még kiforrottabb most, mint késő tavasszal, a Nemzeti bemutatóján volt. Ez érthető is, hiszen azóta néhány előadás lement részben még a Nemzetiben, részben már a Vígszínházban (itt nem a bemutatót láttam tehát. Stohl András színészi teljesítményét bokasérülése sem rontotta).

Az előadás egységes, függetlenül attól, éppen ki alakítja az egyes szerepeket. A nézőt magával ragadja az előadás egésze, dinamikája, buktatói és az alakuló nemzetiszocialista diktatúra árnya. Hendrik Höfgen önámító, sikerre és szeretetre éhes jelleme egyre jobban kibontakozik. Páni félelme többször megmutatkozik; talán leginkább a párizsi hotelszobában érezzük ezt, amikor ruhátlanul rohangál körbe a szobában: a színész kiszolgáltatottságát érezhetjük nézőtől, kritikustól, hatalomtól egyaránt. (Pincérfiú: Karácsonyi Zoltán.) Kézzel fogható siker nélkül Hendrik egy „senki”, de kisebbrendűségi érzéseit, félelmeit, eredendő megalázottságát a siker nem képes ellensúlyozni, különösen nem feloldani. Ezen a névváltoztatás sem segít: Marder, a kerekesszékbe kényszerült sikeres szerző (Hevér Gábor) is, igazi szerelme, a korbáccsal is jól bánó félvér Juliette (Bánfalvi Eszter) is könnyűszerrel kihozzák sodrából, látszólagos nyugalmából, csupán eredeti nevén szólítva.

Höfgen nem képes szeretni. Talán tudja magáról, talán nem – de nyilvánvaló érdekekből keres ismeretségeket, és – legalábbis a felszínen – egy pillanat alatt tagadja meg őket, legyen szó akár a korábbi ünnepelt, ám zsidó sztárszínésznőről is (Dora Martin – Igó Éva). Régi kollégája, Otto Ulrich (Telekes Péter) mellett azonban kitart, ameddig képes erre; a hatalomnak való tényleges kiszolgáltatottsága itt mutatkozik meg kézzelfoghatóan a leginkább. (Tábornagy – László Zsolt). Félelmében is befogadja lakásába a Berlinbe érkező „kis Böck”-öt (Fehér Tibor).

Németországtól, a német nyelvű színjátszástól Höfgen nem tud, és nem is akar elszakadni: ez az igazi életeleme, éltetője. A siker, amelyet csak német nyelven, hazájában (akár a Harmadik Birodalomban) képes elérni. Ezt nem tudják ellensúlyozni Juliette ragaszkodása sem, első felesége, Barbara Bruckner (Járó Zsuzsa) észérvei sem (akinek ő, mint férfi egyébként nem kell, és Barbara sem kell Höfgennek).

Hans-szal (Varju Kálmán) együtt játszik, ha muszáj, de a fiú csalódása annak fasiszta eszméiben nemcsak nem érdekli, de ösztönös dühvel és félelemmel hárítja magától (amivel egyébként megmenti saját életét).

A Hamburgi Színház sem marad érintetlen Hitlerék előtérbe kerülésével, majd uralomra jutásával. Az egyik legszebb, felkavaró jelenet Kroge igazgató (Hegedűs D. Géza) és felesége, a zsidó Rahel (Hegyi Barbara) utolsó beszélgetése. Virágnyelven döntik el saját sorsukat: Kroge nem hajlandó elválni feleségétől, inkább nem élnek tovább ebben a helyzetben, amelyben az ő számukra már nincs kiút. Halálos nyugalomban, feltételes módban beszélik meg egymással a bizonyosat, hogy azután csak a vonat elrobogását halljuk.

A Hamburgi Színház még megmaradt (életben maradt) tagjai újra megjelennek Höfgen és Nicoletta (Martinovics Dorina) fényes esküvőjén. Marika, a súgó (Kútvölgyi Erzsébet) még mindig anyáskodna Hans felett — ha a fiú élne. Ám a fiú nevét még halálában sem tanácsos említeni. A mindig lelkesedő naiva, Angelika (Mészáros Piroska), akinek köszönheti Höfgen, hogy bántatlanul térhetett vissza Párizsból, rátalált Alexra, a bonvivánra (Szatory Dávid), és újszülött kislányukat megáldatják az igencsak magas polcra került Höfgennel. És Höfgen persze megáldja…

Hendrik alakja a szexuális problémái nélkül is viszolyogtató lenne. Ezekkel a jelenetekkel még taszítóbbá válik, bár „ilyes” problémái másoknak is adódhatnak. Itt azonban természetszerűleg nagyobb a súlyuk.

A Tábornagy barátnőjét, majd feleségét, a modoros színésznőt, Lottét Tenki Réka játssza, aki tökéletes társa a miniszterelnöknek. Höfgennek azonban, ha tud, segít, bár ő is megretten, amikor Höfgen saját „kétséges” múltját hozza elő a Lindenthal-villában.

A (német) hatalom egyes mozzanatai és a színjátszás közös elemeire is utal a Tábornagy „szavalása” a kristály-koponya átadásakor Höfgen esküvőjén. Höfgen Mephisto-alakítása alapmotívuma a darabnak, a Hamlet „németesítése” azonban talán nem ennyire ismert. Ám fölöttébb tanulságos. Mint ahogy végső védekezése is az (ő csak egy színész!).

Ám valóban mindig feltehetjük a kérdést (Höfgen közbenső védekezése): ha ő nem vállalja el a berlini Állami Színház intendáns állását, akkor elvállalja-e más? (Feltehetően: hogyne!), és milyen „sikerrel”? – az ilyen kérdésre azonban soha nem jöhet választ.

 Hedda von Herzfeld; Brigitta – Murányi Tünde.

 Közreműködnek: Bacsa Dávid, Katona Barnabás László, Nagy János Rajmund. Mint „élő” szobrok – az eszményített német „erő, izom” – megfelelő módon, kissé taszítóak.

 A dalok és a táncok igen kifejezőek. A díszlet pontosan és jól „működik”, és látványosak, illőek a jelmezek is.

 Díszlet: Menczel Róbert, jelmez: Füzér Anni, zene: Bella Máté, koreográfus: Gergye Krisztián. Az előadás szövegét Vörös Róbert és Alföldi Róbert készítette Klaus Mann regénye (ford.: Lányi Sarolta) és a Mephisto című magyar-német film alapján.

–––

* A Nemzeti Színház Mephisto előadásáról itt olvashatunk:

Mephisto (Földesdy Gabriella)
Mephisto (Györgypál Katalin)


Budapest, 2014. január 18.

Györgypál Katalin

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©