A Mohácsi
testvérek már Pécsett is bemutatták
„Moliére úr
után, helyett és valahol neki is” alcímű A képzelt beteg
átiratukat 2008-ban, ott
volt igazán újdonság. Most az
Örkényben próbálják a pesti
közönséget
meghódítani vele. Fordítás, dramaturgia,
rendezés, mindent ők végeztek, és
szerzőként
vannak feltüntetve. Moliére
is benne van az előadásban, ő az, akiért eljön a
Halál, és Argan – képzelt betegünk
– egyelőre megússza, addig is rendet vág a
lepkéi közt, a lányát férjhez adja,
feleségét kiosztja stb. Úgy néz ki, nem is
rossz dolog ez, amikor a Halál előre bejelenti, hogy majd
jön.
A viccet félretéve, valóban
új megvilágításban látjuk a
„témát”, ki mit kezd azzal, ha azt hiszi,
érte jött el a kaszás. A rendezés a
főszereplő köré koreografál egy másik
történetet, amit nem Moliére, hanem a mai
szerzők írtak, aztán a többi jön
magától. Argan mániákus, lepkéket
gyűjt, ehhez
képest képzelt betegségei eltörpülnek.
Aztán a királyi udvarból ellopott
hatalmas bábból kibújik a szemünk előtt egy
csinos balett-táncos lepke, és
röpköd a színpadon, föl a
zsinórpadlásra.
A „lepke-ügy” lehet, csak
mellékszál, viszont központi
helyet kapnak Argan családtagjai, úgymint az
örökölni vágyó második
feleség, az
első házasságból származó két
felnőtt lány, a kiszemelt és a választott vők, a
három orvos, akik Argan nem létező betegségeit
jönnek gyógyítani. D’Auveregne
(Vajda Milán)
hipnotizál, Boursin (Epres
Attila) böllér, a
disznóvágásban
mester, embert nem szeret orvosolni, Livarot (Máthé Zsolt) egy
divatos
Fülöp-szigeteki műtétet is elvégez a
szemünk előtt, több méter véres belet
eltávolítva Arganból, aki könnyűszerrel
túléli a műtétet (reméltük, hogy
„sima”
bűvészmutatványról van szó). A műtét
a darabban önálló életet él,
magánszámként
funkcionál a sok mindennel feltöltött
színdarabban.
Béline, Argan
számító felesége (Für Anikó) egy az
egyben
átjött Moliére-től, örülne férje
korai halálának, és mostohalányait
zárdába
küldi, hogy a vagyon neki jusson, végül ő jár a
legrosszabbul. A rendezés még
megfejeli alávalóságát azzal is, hogy a
szeretkezésben rejlő gyönyört
eltitkolta nevelt lányai elől. Mimolette (Trokán Nóra) mindent
bevetve harcol
zenetanár szerelméért, húga, Rouelle (Bíró Kriszta) fontos
szerepet kap,
irigyli nővére férfiakra tett hatását,
minden lében kanál, addig ügyeskedik,
amíg elcsábítja D’Auveregne orvos
fiát, Thomast (Gyabronka
József), és
fölfedezi a nemi aktus nőkre gyakorolt testet-lelket
megváltoztató erejét.
Hatalmas változáson megy át az eredetileg
nőfaló Bérald, Argan öccse (Znamenák
István), aki feleségül kéri az őt
szerető cselédlányt, Toinette-t (Szandtner
Anna). Bátyja rosszallását fejezi ki, hogy
cselédlányt választott nőül, pedig
az ő felesége, Béline is cselédből lett a
ház asszonya.
A többször is megjelenő Halál (Debreczeny Csaba)
rendkívül
suta, idétlen, gyakorlatlan. Nem tud olvasni, így
többször megesik, hogy nem a
kijelölt személyt ragadja el, hanem valaki mást
„tüntet ki”. Úgy tűnik, lehet
vele alkudozni. Tanulságos az a jelenet vele, amikor keresi a
szereplők közül
azt a személyt, akit el kell vinnie magával, és
akire ránéz, az rögtön
megváltozik jellemében, és képes az
általa legszeretettebb személyt is
felajánlani maga helyett, csak élhessen még
tovább. Az emberi gyarlóság szomorú
képe páholyból nézve, amiben azért
felismerhetőek vagyunk mi magunk is.
Mohácsi
János rendezése a fenti jeleneteket úgy
építi
egymásra, hogy váltakozik bennük a komikum és
a gondolkodtató mély értelem.
Mindkét variáció hosszúra nyúlt,
és valahol unalmassá válik. Ha kevesebb a
fricska és a tanulságokat is rövidebbre
fogják, jobban járt volna a színház. A
díszlet alapjában a lepkék és a báb
installálására szorítkozik (tervező: Fodor
Viola), no meg a két koporsónyi bőröndre. A
jelmeztervező (Remete Krisztina)
egységesen feketébe öltöztet mindenkit,
még a férfi alsónadrág is fekete, és
ha
nem is 17. századi, azért régimódi.
Az igazán újszerű és
meglepő a darabhoz komponált zene
(Kovács Márton).
Három vonós zenész ül kezdettől fogva a
színpadon, és
valamiképpen aláfesti a jelenetek hangulatát. A
hangszerek állandó jelenléte és
hangzása megnyugtató az ott ülő
közönség számára, mert képes
elvarázsolni
rendkívüli lassúságával, mély
tónusaival és szordínóival. Mintha nem is e
világból szólna hozzánk, legalábbis
a szférák zenéjéhez
hasonlítható az, amit
hallunk. Gyönyörűséges
kiegészítés.
Az
Örkény társulata
mára már annyira összeszokott és
egységes, hogy az egyes színészi
teljesítmények között nincs éles
különbség.
Mindenki a rendezői koncepciót szolgálja legjobb
tudását beleadva.
Budapest,
2013. december 30.
Megjelent: Kláris
14/3. számában
Földesdy Gabriella