Büchner, a 22
éves zseni egyetemi hallgató 1835-ben vetette
papírra a francia forradalomról saját
vízióját. A drámát eredetileg
Kosztolányi
fordította, jelen esetben három egyetemista újra
megtette ezt (Bíró
Bence,
Ivanyos Ambrus, Thury Gábor), és a dramaturg
(Vörös Róbert)
rövidítette le a
szöveget, hogy általa a rendező (Alföldi
Róbert) koncepciója
érvényesüljön.
Összességében azt mondhatjuk, hogy jelentős
részletek hangzanak el Büchner
„Danton halála” című
drámájából a
Vígszínházban.
A díszlet (Menczel Róbert
munkája) központi eleme a
színpadot keresztbe szelő guillotine ferde kése,
Démoklesz kardjaként fenyeget
elejétől a végéig, amikor majd a
kivégzettek vérét fecskendezik rá piros
festékszóróból. Ezen kívül a
sötétszürkén tátongó
színpadon időnként feltűnik
egy előre-hátra tolható emelvény, amelyen a
törvény emberei szónokolnak,
ítélkeznek, amelyet aztán Danton
vádlottként elfoglal. Van még néhány
kemény
fémszék, néha ezen ülnek a szék
hátlapját szorongatva a forradalmárok. A
díszlet puritánságát dicséri, hogy
semmi felesleges kellék, bútor nem zavarja a
színpadi jövést-menést, tömegjelenetet,
a hangos beszédet.
Alföldi Róbert szereplőit
időnként leviszi a nézőtérre, sőt
a páholyokba, onnan kiabálnak be, vagy egyenesen a
nézőtér padozatán játsszák
el a dráma egyes jeleneteit, hogy a közönséget
is részesévé tegye az
eseményeknek. Az előadás a durva színpadi
hatásokat halmozza, ontja őket,
már-már elveszíti az uralmat felettük.
A rendező koncepciója mindvégig
egy hangsúlyozott terror
bemutatása, a demagóg szónokok (Robespierre,
Saint-Just) álságos ordítozásai,
vagy éppen rideg, könyörtelen beszédei, amelyek
szuggerálják a népet, amely és
aki mindent elhisz az őt eláruló vezetőknek. Így
lesz az „Éljen Danton!”-ból
nem sokkal később „Éljen Robespierre!”, amit
ráadásul Danton korábbi kedvese,
Marion (Réti Adrienn) üvölt a népnek.
(Madách
Tragédiájának athéni
színében a
demagógok jelenete erősen hasonlít ahhoz, amit itt
látunk) A túlzottan erős
hangsúlyok alkalmazása nem tesz jót az
előadásnak. Amikor két politikus arról
beszél, hogy az esküdteket nem választani kell,
hanem kijelölni a tárgyalásra,
akkor majd biztosan halálra ítélik Dantont,
valamint, hogy a terror és az
erkölcs (a régebbi fordításban
rémuralom és erény) ugyanazon fogalom. A
szónoklatok választási kampányra
hasonlítanak, amely végső stádiumában
eldurvult.
Alföldi rendezése él a
szimbólumokkal. Ezek egyrészt a már
említett díszletelemekben mutatkoznak meg,
másrészt a jelmezek és kellékek
tekintetében. (Jelmeztervező: Nagy
Fruzsina) Dantont és
híveit fehér garbóba
öltözteti, ellenségeit színtiszta
feketébe. A szakadt polgárok (Borbiczki
Ferenc, Hegyi Barbara) behódolás után
felékszerezve, pompás ruhákban feszítenek,
s dicsekednek jólétükkel. A nők közül a
gyermeket váró Lucile, Camill felesége
(Bata Éva)
képviseli a jövőt, trikolórt
húzva magára várja a kilátástalan
jövőt, és zászlómintás ronggyal
törli le a vérfoltokat a guillotine
pengéjéről.
Saint-Just, az áruló, rolleren menekül el a
dühös ellenfél, Danton elől.
Stohl
András játssza Dantont,
fölényes, hedonista egyént hoz
színre, egy botrányos, magabiztos figurát, aki
előbb nem hiszi, hogy
elveszejthetik, később dacos mártírként
vállalja a ráosztott szerepet. Stohl
dinamikus játéka, akrobata képességei
(felmászik az emelvényre egy sima
fémrúdon) kiválóak, sajnos időnként
a túlzott hangerő érthetetlenségbe
torkollik, már nem értjük, mit mond.
László
Zsolt Robespierre higgadt
szerepében mesteri (terror
és erkölcs sok-sok „r” hanggal),
akárcsak Hevér
Gábor Saint-Justként. A nők
közül a legjobb a Danton feleségét
játszó Járó
Zsuzsa, színpadi
öngyilkossága
megrázó. A Danton hívek közül Varju
Kálmán (Camille) és Józan
László
(Philippeau) a két legerőteljesebb, a francia polgárokat
megtestesítő két
epizód (Rajhona
Ádám, Dengyel Iván)
hatásos és komikus egyszerre.
Az erőteljes előadás
velejárója, hogy közben többször
felgyulladnak a villanyok a közönség figyelmét
felhívandó valamely jelenségre.
Néha kiszól egyik szereplő a közönséghez. Ilyen kiszólás a „többet
nem veszek
színházjegyet” formában elhangzó
mondat, amelyen jót mulatunk, hisz réges-rég
megszoktuk a színház elementáris
provokációit. A kísérőzenét Bella
Máté szerezte, zongorán
közreműködik
Furák
Péter. Koreográfus: Király Attila.
Budapest, 2013.
november 19.
Földesdy Gabriella