Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

DANTON HALÁLA

Vígszínház

Büchner, a 22 éves zseni egyetemi hallgató 1835-ben vetette papírra a francia forradalomról saját vízióját. A drámát eredetileg Kosztolányi fordította, jelen esetben három egyetemista újra megtette ezt (Bíró Bence, Ivanyos Ambrus, Thury Gábor), és a dramaturg (Vörös Róbert) rövidítette le a szöveget, hogy általa a rendező (Alföldi Róbert) koncepciója érvényesüljön. Összességében azt mondhatjuk, hogy jelentős részletek hangzanak el Büchner „Danton halála” című drámájából a Vígszínházban.

A díszlet (Menczel Róbert munkája) központi eleme a színpadot keresztbe szelő guillotine ferde kése, Démoklesz kardjaként fenyeget elejétől a végéig, amikor majd a kivégzettek vérét fecskendezik rá piros festékszóróból. Ezen kívül a sötétszürkén tátongó színpadon időnként feltűnik egy előre-hátra tolható emelvény, amelyen a törvény emberei szónokolnak, ítélkeznek, amelyet aztán Danton vádlottként elfoglal. Van még néhány kemény fémszék, néha ezen ülnek a szék hátlapját szorongatva a forradalmárok. A díszlet puritánságát dicséri, hogy semmi felesleges kellék, bútor nem zavarja a színpadi jövést-menést, tömegjelenetet, a hangos beszédet.

Alföldi Róbert szereplőit időnként leviszi a nézőtérre, sőt a páholyokba, onnan kiabálnak be, vagy egyenesen a nézőtér padozatán játsszák el a dráma egyes jeleneteit, hogy a közönséget is részesévé tegye az eseményeknek. Az előadás a durva színpadi hatásokat halmozza, ontja őket, már-már elveszíti az uralmat felettük.

A rendező koncepciója mindvégig egy hangsúlyozott terror bemutatása, a demagóg szónokok (Robespierre, Saint-Just) álságos ordítozásai, vagy éppen rideg, könyörtelen beszédei, amelyek szuggerálják a népet, amely és aki mindent elhisz az őt eláruló vezetőknek. Így lesz az „Éljen Danton!”-ból nem sokkal később „Éljen Robespierre!”, amit ráadásul Danton korábbi kedvese, Marion (Réti Adrienn) üvölt a népnek. (Madách Tragédiájának athéni színében a demagógok jelenete erősen hasonlít ahhoz, amit itt látunk) A túlzottan erős hangsúlyok alkalmazása nem tesz jót az előadásnak. Amikor két politikus arról beszél, hogy az esküdteket nem választani kell, hanem kijelölni a tárgyalásra, akkor majd biztosan halálra ítélik Dantont, valamint, hogy a terror és az erkölcs (a régebbi fordításban rémuralom és erény) ugyanazon fogalom. A szónoklatok választási kampányra hasonlítanak, amely végső stádiumában eldurvult.

Alföldi rendezése él a szimbólumokkal. Ezek egyrészt a már említett díszletelemekben mutatkoznak meg, másrészt a jelmezek és kellékek tekintetében. (Jelmeztervező: Nagy Fruzsina) Dantont és híveit fehér garbóba öltözteti, ellenségeit színtiszta feketébe. A szakadt polgárok (Borbiczki Ferenc, Hegyi Barbara) behódolás után felékszerezve, pompás ruhákban feszítenek, s dicsekednek jólétükkel. A nők közül a gyermeket váró Lucile, Camill felesége (Bata Éva) képviseli a jövőt, trikolórt húzva magára várja a kilátástalan jövőt, és zászlómintás ronggyal törli le a vérfoltokat a guillotine pengéjéről. Saint-Just, az áruló, rolleren menekül el a dühös ellenfél, Danton elől.

Stohl András játssza Dantont, fölényes, hedonista egyént hoz színre, egy botrányos, magabiztos figurát, aki előbb nem hiszi, hogy elveszejthetik, később dacos mártírként vállalja a ráosztott szerepet. Stohl dinamikus játéka, akrobata képességei (felmászik az emelvényre egy sima fémrúdon) kiválóak, sajnos időnként a túlzott hangerő érthetetlenségbe torkollik, már nem értjük, mit mond.

László Zsolt Robespierre higgadt szerepében mesteri (terror és erkölcs sok-sok „r” hanggal), akárcsak Hevér Gábor Saint-Justként. A nők közül a legjobb a Danton feleségét játszó Járó Zsuzsa, színpadi öngyilkossága megrázó. A Danton hívek közül Varju Kálmán (Camille) és Józan László (Philippeau) a két legerőteljesebb, a francia polgárokat megtestesítő két epizód (Rajhona Ádám, Dengyel Iván) hatásos és komikus egyszerre.

Az erőteljes előadás velejárója, hogy közben többször felgyulladnak a villanyok a közönség figyelmét felhívandó valamely jelenségre. Néha kiszól egyik szereplő a közönséghez. Ilyen kiszólás a „többet nem veszek színházjegyet” formában elhangzó mondat, amelyen jót mulatunk, hisz réges-rég megszoktuk a színház elementáris provokációit. A kísérőzenét Bella Máté szerezte, zongorán közreműködik Furák Péter. Koreográfus: Király Attila.

Budapest, 2013. november 19.



Földesdy Gabriella

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©