„Minden
dolgokban, a rosszakat kivévén, a
változás félni való.”
Montaigne
Néha remekül tudunk nevetni
saját esetlenségünkön,
hibáinkon, sikertelen próbálkozásainkon,
csak nem akármikor és nem akárhol, és
sajnos ez nem jellemző mindannyiunkra. Pedig a nevetés
eloszlatja a komor
felhőket, megakadályozza a bánkódásba
való elmerülést. Aki meg tud nevettetni,
az segít az igazi, vagy vélt tragédiák
feloldásában. Önmagunkon való
nevetéshez
az kell, hogy képesek legyünk kívülről
nézni a megtörténő eseményeket és
tudjunk
megbocsátani magunknak. Mivel túl sok a feltétel,
így ez ritkán sikerül. Van,
akinek segítség nélkül
egyáltalán nem megy.
A mi hiányosságaink a
vígjátékok alapanyaga, attól
népszerűek, hogy rólunk beszélnek. Nem nekünk
kell megfogalmazni a problémáinkat,
talán nem is tudnánk. Fantasztikusan jó
megoldás, ha mi csak ülünk a nézőtéren,
hallgatunk, és valaki, tőlünk függetlenül,
általánosított változatban bemutatja
az esetlenségünket, az eleve halálra
ítélt ötleteink bukását. Nem mi
szerepelünk, hiszen mi csak hasonlítunk a
szereplőkhöz, konkrétan velünk azért
nem így történtek az események,
beburkolódzhatunk az egyediség
pongyolájába.
Ebben a pongyolában azután önfeledten
nevethetünk a szereplőkön, a történéseken
– hirtelen kivülállók leszünk
saját történetünkben. Így
megbékélve abban, hogy
másoknak is van hasonló gondjuk és nekik is
nehezen megy a megoldás megtalálása,
vagy nem is sikerül, felszabadulva hagyhatjuk el a
színházat későn este.
Neil Simon
a mindennapok eseményeiben könnyedén találja
meg
a felszabadulást hozó humoros vonásokat. Mestere
annak, hogy megszerettesse velünk
az ostoba, hibát hibára halmozó hőseit. Nem
elnézzük esetlenségüket, nem
sajnáljuk őket sikertelenségeik miatt, nem
kívánunk nekik valami nagy
változást, csak egyszerűen szeretjük, kedveljük
őket úgy, ahogy vannak.
Rádöbbenünk arra, hogy ilyenek vagyunk mindannyian,
és minket is lehet
szeretni.
Az
utolsó hősszerelmest 1969-ben mutatták be a
Broadway-en
az Eugene O’Neill Theater-ben, és 1971
szeptemberéig 706 előadást élt meg. Már
1972-ben filmet készítettek belőle, a rendező Gene Saks
volt.
Érdemes a címen is elgondolkoznunk
egy kicsit. Az eredeti
cím így hangzik: The
Last of the Red Hot Lovers. A „last”
fordítása világos,
valamiről van szó, abból is az utolsóról
vagy utolsókról, a „lovers” is
könnyedén értelmezhető, de már a „red
hot” nem fordítható közvetlenül
magyarra, különösen nem jelenti a
„hős”-t, és nem
utal arra, hogy itt egy bonviván szerű, amorózó
jellegű, vagyis
„hősszerelmesről” van szó. Inkább utal a
megjátszott, különleges, sajátos
helyzetre. Tegyük fel, hogy így van, mert nem
örülnénk, ha a gúny vezette volna
a fordító tollát. Ennek ellenére nem
bíráljuk a magyar címet, nem tudunk
jobbat, hiszen a bonviván típusú szerelmes is
különleges, ha nem is olyan, mint
a darab főhőse.
Barney Cashman, a főszereplő (Hajdu Steve), a hősszerelmes,
47 éves, vendéglős. Halvendéglője van, ahol maga
is dolgozik a konyhán, vásárol
a halpiacon – ez a humor egyik forrása, ugyanis
halszagú a keze, amit gyakran
tisztogat egy szagosított törlőkendővel. Hát igen,
mindannyiunk keze „hordozza”
a szakmánk „szagát” 47 éves korunkra,
vagyis erős kötöttség van köztünk és
a
munkánk között, sőt kissé olyanok leszünk
középkorunkra, amilyenné a szakmánk
formál. Barney úgy érzi, hogy a feladatai a
vendéglőben, a családi kapcsolatai,
a környezete nem változik és nagyon szorosan
körülveszik őt, kicsi az a tér,
ahol mozoghat. Mi hozhat változást ebbe az
egyhangúságba? A házasságtörés.
Igaz,
nem pont erre vágyik. Kalandot szeretne, ami megmozgatja a
mindennapokat, és a
házasságtörés látszik a legegyszerűbb
ötletnek. Hol legyen a találkák
színhelye? Az édesanyja lakása megfelel, amikor az
idős hölgy nincs otthon. Azért
nem kell fizetni, viszont csendben kell lenni, nehogy meghallják
a szomszédok
és elmeséljék az édesanyjának,
ráadásul csak rövid idő áll a
rendelkezésre.
Ezek is korlátok, de újak!
Három felvonáson keresztül
három próbálkozás arra, hogy ki
lenne alkalmas az élet csendességét
megzavaró házasságtöréshez. Minden
eset bizonyítja,
hogy látszat változás nem hozza, nem hozhatja a
kívánt felfrissülést. És még
nevetségessé is válhatunk.
Neil Simonnál
megfordulnak az okozati kapcsolatok az események
között. Az életben rendszerint
először megtetszik egy partner, és akkor elkezdünk
lehetőséget keresni, hogy hol
tölthetnénk el, csak vele, valamennyi időt. Barney
változást hozó
házasságtörést szeretne, és ehhez
keres partnert.
Önfeledten nevetünk Barneyn, amikor
kinyitja a mamája lakásának
az ajtaját mind három felvonás elején,
és szólítgatja anyukáját (ellenőrzi,
hogy biztosan nincs itthon), majd a magával hozott poharakat
kicsomagolja a
papírból, a felvonás végén pedig
becsomagolja azokat, és a táskájába teszi.
A
kicsinyesség a változást megakadályozza, de
pontosan ez a feladata, mert mint
megtudjuk, Barney nem akar igazi változást, egy kis
színességet szeretne, de
fél. Igen, fél, ezért
félmegoldásokkal próbálkozik.
Hajdu Steve Barney-je tökéletes.
Magas ember mackós
mozgásával, nem éppen elegáns,
inkább pontosan olyan, mint egy középkorú
kisvendéglő tulajdonos, aki megszokta, hogy mindig udvarias
legyen mindenkivel,
sőt kicsit előre dőlt felsőtestével szinte
elnézést kér, hogy jelen van. Rá van
írva, hogy csak elméletben szeretne
változást, úgy, hogy senki se
sérüljön, ő
se, a mama se, a felesége se, a barátja se stb. Jó
ember, és az is akar maradni.
A hölgyek közül Hernádi Judit (Elaine
Navazio) alakítása
kiemelkedő volt. A figura megformálásában szerzett
gyakorlata könnyűvé tette
Barney és közötte levő hasonlóság
felismerését. Ő sem kíván
változást, csak
kalandot, csak most, egyszer, itt, és azután mindenki
megy tovább, semmi igazi
bonyodalom.
Az élet sikertelenségeibe
már beleroskadt fiatal hölgy (Bobbi
Michele – Gallusz Nikolett) jelenik
meg a második felvonásban. Csak vágyai vannak,
színésznő szeretne lenni, de se tehetsége, se
szorgalma. Nála is fordítva van a
világ, nem a képességeihez mérten keres
munkát, hanem valami olyant keres, ami
bevált másoknál. Elégedetlen az
életével, mint Barney, ő is kitörést keres
– az
ivást választja.
A harmadik hölgy (Jeanette Fisher – Horváth
Lili) a barát
felesége, aki azt szeretné,
amit Barney, eseménytelen szürke életét
szeretné beszínezni, de még
határozatlanabbul, még gyengébben.
Ráadásul ehhez Barneyt választja partnernek,
aki magán sem tud segíteni.
A siker biztos, a közönség
felszabadult tapsvihara zárja az
előadást.
Lehet, hogy ez négy ember
vígjátékba csomagolt tragédiája
volt, boldog vég nélkül?
Rendezte: Szirtes Tamás,
díszlet: Menczel Róbert,
jelmez: Tordai Hajnal.
Fordította: Elbert
János.
Budapest, 2013.
november 6.
Tóth Attiláné (dr.)
(Megjelent a
Kláris 2014/1. számában)
♣
♣ ♣