Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

TARELKIN HALÁLA

SZÍNHÁZ

AZ UTOLSÓ HŐSSZERELMES

Játékszín

„Minden dolgokban, a rosszakat kivévén, a változás félni való.”

Montaigne

 

Néha remekül tudunk nevetni saját esetlenségünkön, hibáinkon, sikertelen próbálkozásainkon, csak nem akármikor és nem akárhol, és sajnos ez nem jellemző mindannyiunkra. Pedig a nevetés eloszlatja a komor felhőket, megakadályozza a bánkódásba való elmerülést. Aki meg tud nevettetni, az segít az igazi, vagy vélt tragédiák feloldásában. Önmagunkon való nevetéshez az kell, hogy képesek legyünk kívülről nézni a megtörténő eseményeket és tudjunk megbocsátani magunknak. Mivel túl sok a feltétel, így ez ritkán sikerül. Van, akinek segítség nélkül egyáltalán nem megy.

A mi hiányosságaink a vígjátékok alapanyaga, attól népszerűek, hogy rólunk beszélnek. Nem nekünk kell megfogalmazni a problémáinkat, talán nem is tudnánk. Fantasztikusan jó megoldás, ha mi csak ülünk a nézőtéren, hallgatunk, és valaki, tőlünk függetlenül, általánosított változatban bemutatja az esetlenségünket, az eleve halálra ítélt ötleteink bukását. Nem mi szerepelünk, hiszen mi csak hasonlítunk a szereplőkhöz, konkrétan velünk azért nem így történtek az események, beburkolódzhatunk az egyediség pongyolájába. Ebben a pongyolában azután önfeledten nevethetünk a szereplőkön, a történéseken – hirtelen kivülállók leszünk saját történetünkben. Így megbékélve abban, hogy másoknak is van hasonló gondjuk és nekik is nehezen megy a megoldás megtalálása, vagy nem is sikerül, felszabadulva hagyhatjuk el a színházat későn este.

Neil Simon a mindennapok eseményeiben könnyedén találja meg a felszabadulást hozó humoros vonásokat. Mestere annak, hogy megszerettesse velünk az ostoba, hibát hibára halmozó hőseit. Nem elnézzük esetlenségüket, nem sajnáljuk őket sikertelenségeik miatt, nem kívánunk nekik valami nagy változást, csak egyszerűen szeretjük, kedveljük őket úgy, ahogy vannak. Rádöbbenünk arra, hogy ilyenek vagyunk mindannyian, és minket is lehet szeretni.

Az utolsó hősszerelmest 1969-ben mutatták be a Broadway-en az Eugene O’Neill Theater-ben, és 1971 szeptemberéig 706 előadást élt meg. Már 1972-ben filmet készítettek belőle, a rendező Gene Saks volt.

Érdemes a címen is elgondolkoznunk egy kicsit. Az eredeti cím így hangzik: The Last of the Red Hot Lovers. A „last” fordítása világos, valamiről van szó, abból is az utolsóról vagy utolsókról, a „lovers” is könnyedén értelmezhető, de már a „red hot” nem fordítható közvetlenül magyarra, különösen nem jelenti a „hős”-t,  és nem utal arra, hogy itt egy bonviván szerű, amorózó jellegű, vagyis „hősszerelmesről” van szó. Inkább utal a megjátszott, különleges, sajátos helyzetre. Tegyük fel, hogy így van, mert nem örülnénk, ha a gúny vezette volna a fordító tollát. Ennek ellenére nem bíráljuk a magyar címet, nem tudunk jobbat, hiszen a bonviván típusú szerelmes is különleges, ha nem is olyan, mint a darab főhőse.

Barney Cashman, a főszereplő (Hajdu Steve), a hősszerelmes, 47 éves, vendéglős. Halvendéglője van, ahol maga is dolgozik a konyhán, vásárol a halpiacon – ez a humor egyik forrása, ugyanis halszagú a keze, amit gyakran tisztogat egy szagosított törlőkendővel. Hát igen, mindannyiunk keze „hordozza” a szakmánk „szagát” 47 éves korunkra, vagyis erős kötöttség van köztünk és a munkánk között, sőt kissé olyanok leszünk középkorunkra, amilyenné a szakmánk formál. Barney úgy érzi, hogy a feladatai a vendéglőben, a családi kapcsolatai, a környezete nem változik és nagyon szorosan körülveszik őt, kicsi az a tér, ahol mozoghat. Mi hozhat változást ebbe az egyhangúságba? A házasságtörés. Igaz, nem pont erre vágyik. Kalandot szeretne, ami megmozgatja a mindennapokat, és a házasságtörés látszik a legegyszerűbb ötletnek. Hol legyen a találkák színhelye? Az édesanyja lakása megfelel, amikor az idős hölgy nincs otthon. Azért nem kell fizetni, viszont csendben kell lenni, nehogy meghallják a szomszédok és elmeséljék az édesanyjának, ráadásul csak rövid idő áll a rendelkezésre. Ezek is korlátok, de újak!

Három felvonáson keresztül három próbálkozás arra, hogy ki lenne alkalmas az élet csendességét megzavaró házasságtöréshez. Minden eset bizonyítja, hogy látszat változás nem hozza, nem hozhatja a kívánt felfrissülést. És még nevetségessé is válhatunk.

Neil Simonnál megfordulnak az okozati kapcsolatok az események között. Az életben rendszerint először megtetszik egy partner, és akkor elkezdünk lehetőséget keresni, hogy hol tölthetnénk el, csak vele, valamennyi időt. Barney változást hozó házasságtörést szeretne, és ehhez keres partnert.

Önfeledten nevetünk Barneyn, amikor kinyitja a mamája lakásának az ajtaját mind három felvonás elején, és szólítgatja anyukáját (ellenőrzi, hogy biztosan nincs itthon), majd a magával hozott poharakat kicsomagolja a papírból, a felvonás végén pedig becsomagolja azokat, és a táskájába teszi. A kicsinyesség a változást megakadályozza, de pontosan ez a feladata, mert mint megtudjuk, Barney nem akar igazi változást, egy kis színességet szeretne, de fél. Igen, fél, ezért félmegoldásokkal próbálkozik.

Hajdu Steve Barney-je tökéletes. Magas ember mackós mozgásával, nem éppen elegáns, inkább pontosan olyan, mint egy középkorú kisvendéglő tulajdonos, aki megszokta, hogy mindig udvarias legyen mindenkivel, sőt kicsit előre dőlt felsőtestével szinte elnézést kér, hogy jelen van. Rá van írva, hogy csak elméletben szeretne változást, úgy, hogy senki se sérüljön, ő se, a mama se, a felesége se, a barátja se stb. Jó ember, és az is akar maradni.

A hölgyek közül Hernádi Judit (Elaine Navazio) alakítása kiemelkedő volt. A figura megformálásában szerzett gyakorlata könnyűvé tette Barney és közötte levő hasonlóság felismerését. Ő sem kíván változást, csak kalandot, csak most, egyszer, itt, és azután mindenki megy tovább, semmi igazi bonyodalom.

Az élet sikertelenségeibe már beleroskadt fiatal hölgy (Bobbi Michele – Gallusz Nikolett) jelenik meg a második felvonásban. Csak vágyai vannak, színésznő szeretne lenni, de se tehetsége, se szorgalma. Nála is fordítva van a világ, nem a képességeihez mérten keres munkát, hanem valami olyant keres, ami bevált másoknál. Elégedetlen az életével, mint Barney, ő is kitörést keres – az ivást választja.

A harmadik hölgy (Jeanette Fisher – Horváth Lili) a barát felesége, aki azt szeretné, amit Barney, eseménytelen szürke életét szeretné beszínezni, de még határozatlanabbul, még gyengébben. Ráadásul ehhez Barneyt választja partnernek, aki magán sem tud segíteni.

A siker biztos, a közönség felszabadult tapsvihara zárja az előadást.

Lehet, hogy ez négy ember vígjátékba csomagolt tragédiája volt, boldog vég nélkül?

 

Rendezte: Szirtes Tamás, díszlet: Menczel Róbert, jelmez: Tordai Hajnal. Fordította: Elbert János.

 

Budapest, 2013. november 6.

Tóth Attiláné (dr.)

(Megjelent a Kláris 2014/1. számában)

 ♣    ♣    ♣

 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©