Székely
Csaba trilógiája befejező részének
ősbemutatója 2013
szeptemberében volt. Mi októberben láttuk
zsúfolt nézőtérrel most is. A nézők
zöme fiatal.
A „Bányavíz”
„műfaji” megjelölése: „fuldoklás
egy részben”.
Ez önmagában nem túl sokat árul el, de azt
bizonyosan, hogy nagy vigadozásról
nem lehet szó. Vidám percek vannak ugyan, de nagyon
keserű a történet egésze.
Szinte mellékesen hangzik el, hogy amióta a bánya
bezárt, alig maradtak a
faluban. Ignác (Kaszás
Gergő), a falu katolikus papja házának
óriási méretű
konyhájában játszódik mindez, tele
hatalmas, magas, zöldre pácolt fából
készült
szekrényekkel, tálaló és egyéb
funkciókkal, beépítve egy dikóval és
rengeteg
fiókkal, jobboldalon egy adventi koszorúval.
Előttünk áll középtájt egy kicsi
szószék, amin a pap gyakorol a mise előtt, de rá
is lehet támaszkodni, vagy
igazgatni rajta a csipketerítőt.
A darab leginkább talán
Márton, a pap nevelt fia (Márkus
Sándor) és
apja, vagy inkább – ahogy lassanként kiderül
– szeretője kapcsolatáról, Márton
vívódásáról szól, aki
szabadulna ebből a „börtön”-ből, ahogyan jellemzi
helyzetét, de pénz nélkül nem teheti. A
templomgondnoki állás nyilván nem
jövedelmez valami jól, hiszen szegény a falu.
Ráadásul teljesen leég a
tanító, István (Tóth
József) háza,
így fiatal leányával, Imolával (Eke Angéla) a paphoz
költözik. Így is ismerjük
meg őket, a paptól kapott viseltes, rongyos
göncökben járnak-kelnek. Még nagyobb
tragédia, hogy benn égett a lány anyja.
Szép lassan az is kiderül, hogy valaki nemcsak
őket mentette ki az égő házból, hanem a matracot
is – a férfinép köztudottan a
matracban tartja spórolt pénzét –, és
persze a másik nagy értéket: a
pálinkafőző üstöt. Tehát ellopta. Az asszonyt,
István feleségét azonban az égő
házban hagyta. Azt nem tudni, hogy István miért
nem tudott semmiről, de az
őrületes pálinkaivásából
következtethetünk erre valamelyest.
A pálinkaivásból ugyancsak
kiveszi részét persze a tanító
is, meg Márton is. A konyhában mindenhol
pálinkásüvegek vannak, a szekrények
aljában, a szentképek mögött, a
fiókokban. Ahol meg nem pálinka, mint pl. a
Biblia mögött, ott csokoládé. Imola ugyanis
csokoládéfüggő.
Egyedül a féleszű Irén, a pap
házvezetőnője (Bozó
Andrea) nem
iszik pálinkát, és nem eszik
csokoládét. Ő Amerikába ment
lányával van
elfoglalva, aki írt neki, hogy hamarosan jön, és
elviszi innen. A levelet
azonban lánya már hat éve írta, a
szomszéd faluból, ahol öngyilkos lett…
Irén
talán mégis tudja ezt, csak nem akarja tudni?! –
még ez a halvány sejtelem is
felbukkanhat bennünk a legvégén.
De most még a legelején vagyunk:
már az első pár
mondatváltás a pap és fia között felveti
a fiúnak a szexualitás körüli
problémáját. Ez azonban régi
kamasz-lázadásként is felfogható, előtte
pedig még
bennünk élnek a pap és Irén
inkább vidámként hangzó
párbeszéde, amikor Irén
megzavarja a pap „gyakorlását” a
szószéken. Igaz, a pap már itt is
káromkodik,
azután csatlakozik ehhez később a tanító is.
Nyilvánvaló, hogy Márton a
fiatal lányba szerelmes, akinek
nincsenek álmai. Van helyette a
csokoládéfüggése. És furcsa, szinte
ostoba
viszonya egy férfihoz, akit talán szeret, bár a
férfi két szaloncukrot ígért
neki, de csak egyet adott… Nyugodtan felmerülhet
bennünk az is, hogy a lánnyal
sincs minden rendben. (És persze, sajnos, igazunk lesz.) A
férfit nem ismerjük
meg, csak azt tudjuk, hogy református, ami megvetendő bűn egy
katolikus pap
házában.
Mártont kezdjük sajnálni,
tudjuk, hogy fafaragó (is
lehetne), verset ír a tengerről, amit nem láthatott, csak
bányavizet
(feltehetően innen a cím is). Látjuk, hogy szenved
nevelőapja, egész
kilátástalannak tűnő helyzete miatt, és főleg,
szerelmes Imolába. Hirtelen pénz
is kerül – a féleszű Irén adja elő az
ellopott pénzt, ami a
tanítóé, Imola meg, ugye, a tanító
lánya – megcsillan a szabadulás lehetősége.
Csak éppen Imola nem szereti Mártont. Sőt, nemcsak hogy
nem szereti, de másik
férfitől terhes. Idáig sajnálhatjuk a fiút.
De ekkor Márton leteperi a
lányt. A lány aztán elfut, a fiú
utána hajítja a pénzzel teli táskát.
Mint később szó kerül erről, Imola bizonyára
a másik férfihez ment… Mártont minden
esetre már nem tudjuk annyira sajnálni.
Pedig aztán kibékül apjával,
kölcsönösen megbocsátanak egymásnak,
előttünk
lebeg mesebeli nagy boldogságuk.
A pap a püspökhöz siet mindent
„elsimítani”. A lopást, miegyebet.
Hiszen a püspök is volt tízéves kisfiú,
akit a pap talán szintén… ki tudja.
Márton jobb kedvre derül, és
az adventi koszorú meggyújtott
gyertyáinak fényében együtt
nevetgélnek
Irénnel. Aki talán mégsem annyira féleszű?
Nagyon kell és érdemes
figyelnünk a szövegre. Sok erdélyi
„kiszólás”,
„szócsavarás” jellemzi, amit
értékelünk is. Csizmadia
Tibor, a
rendező megfelelő teret ad minden fordulatnak, váltásnak,
lehetséges vidám
pillanatnak. Irén sokszor forrása helyzetkomikumnak, de
mindenkor a jó ízlésen
innen. A darab alapvető keserűsége azonban (Márton
családi neve éppen „Keserű”)
nem oldható, és nem is oldódik fel.
Budapest, 2013. 10.
10.
