Színházi kritika
SZÍNHÁZ
HITTED VOLNA?
Belvárosi Színház
Az előadás az
Orlai Produkciós Iroda és a FÜGE
együttműködésével jött létre
A
Belvárosi Színház újabb előadása
nemcsak a
rendező és a színészek jól ismert neve
miatt vonzott, hanem a színház miatt is.
Október harmadikán lehetőségem nyílt Richard Bauer: Hitted volna? című
egyfelvonásos színdarab bemutatóján
részt venni.
Telt
ház volt, sok ismert színész,
újságíró
képviseltette magát. Az előtérben Orlai Tibor fogadta
a megjelenteket és a gratulációkat is,
hiszen
idén ő kapta a Színikritikusok
különdíját produceri
tevékenységéért. Nagy
dicsőség ez egy olyan közösség
számára, mely nem kap állami
támogatást,
szponzorokból és a maga erejéből tartja fenn
színházát.
A Hitted volna?
előadását Zöldi
Gergely
dramaturg ajánlása alapján – ki egyben
fordítója is – választotta ki Verebes
István rendező és Orlai Tibor. Két olyan
színészt választottak, akik nemcsak
átveszik egymás rezdülését,
mozdulatát, szemvillanását, de teljesen
átadják
magukat a történetnek, és a szó legnemesebb
értelmében eggyé olvadnak a
szerepükkel.
A
színpad berendezése dicséri Mira János díszletező
munkáját, rögtön tudja éreztetni a
nézőkkel, hogy költözésről lesz szó.
Szinte
üres polcok, összetekert szőnyegek, dobozok alkotják a
díszletet. Két férfi van
a színpadon. Ralph (Ficzere
Béla) költöztető számára fontos
ez a munka,
szavaiból megsejthetjük, szimpatikus számára
a megrendelő. A vele dolgozó Chuck
(Jeges Krisztián) csak
beugró, hanyag, tárgyakat dobáló mozdulatai
megvilágítják jellemét, s hogy csak
egyszeri pénzkeresési lehetőségért
vállalta
a munkát. Bejön a költöző Christine (Hernádi Judit), s az
éppen lefelé repülő
egyik CD-t elkapja, emléket idéz fel benne, s még
meg szeretné hallgatni.
Érződik rajta az izgalom, figyelem, de igazi női bájjal
beszélget, s irányítja
a dobozokba kerülő holmik elrakását. Közben
csengetnek a kaputelefonon,
látogatója érkezett, Herman (Kern András), aki Christine
néhai férjének régi
barátja, harminc éve ismerik egymást, és a
férfi halálának évfordulóján
találkoztak volna. Herman rosszul emlékezett az időpontra
(bár ezt váltig
tagadja), s így elkerülték egymást. A
férfi óvatos – valójában
számon kérő –
kérdéseire kapott válaszokból kiderül,
Christine menekül a meghalt férjére
emlékeztető lakás és tárgyak elől. New
Yorkból Floridába költözik régi
barátnőjéhez. Herman, aki szintén elvesztette
feleségét, megpróbálja lebeszélni
tervéről, melyet a nő nem ért, keresi az okot, mi lehet a
szavak mögött.
S hirtelen
jön a „bomba”! A régi barát azt
kéri,
legyen a felesége. Hernádi Judit mozdulata,
mimikája tökéletesen adja vissza
ennek a képtelen ötletnek a súlyát. Azonnal
nemet mond, indokai
megfellebbezhetetlenek, amelyeket, úgy látszik, a
férfi elfogad. Cserébe azt
kéri, legyen egy közös vacsorájuk, és
meghívja egy híres étterembe. Christine
habozik, végül igent mond. Vacsora után újra
visszamennek a lakásba, beszélgetnek,
s az este egy váratlan csók után a
hálószobában ér véget.
S eljön
a következő nap. A költöztetők már
hordják a dobozokat, Hernádi kávét főz
nekik, s újra felcsenget a portás.
Herman érkezett. Christine viselkedésében minden
kavargó érzése megnyilvánul,
tiltakozás, zavar, bizonytalanság, félelem. A
férfi az éjszakáról szeretne
beszélni, s ennek kapcsán mindkettőjük
házasságának negatív oldalai is
előjönnek. A költöztetők ki-be járnak, s
még Hernádi a kávéval van elfoglalva a
konyhában, Kern megpróbálja megvesztegetni őket,
hogy hagyják lent a holmikat,
ne pakolják fel a kocsira. A tétet háromszor
emeli, Chuck már hajlik az
elfogadására, de Ralph hajthatatlan, tisztessége
miatt sem enged a csábításnak.
Herman végső kétségbeesésében
kilopja a repülőjegyet a nő
táskájából, ám amikor
látja, nem tudja utazási tervéről
lebeszélni, visszaadja, és elbúcsúzik. Már az ajtónál
áll, mikor Christine utána
szól: – Herman! Vegyél feleségül!
A vastaps
után, ami többször visszahívta a
színpadra a szereplőket, első gondolatom az volt: fergeteges
vígjátékot
láttunk. Hernádi Judit a maga sajátságosan
magas fokú izzásával formálta meg
egy középkorú nő szerepét, Kern András
pedig a tőle megszokott nyugodt, fanyar
humorában rejlő tehetségével
egészítette ki partnernőjét, s tette
emlékezetessé
az általa megformált alakot. Közös
játékukból eltűnt az a huszonhét év,
mióta
nem játszottak együtt, úgy öltötték
magukra két ember életét, hogy egy
pillanatig sem érezhette a néző, hogy ez csak szerep.
Kern András szerint „az a
lényeg, hogy egy felemelő este jöjjön
létre”. A vastaps mutatta: ez sikerült!
Másnap visszagondolván a darabra, hirtelen jött a
felismerés. Biztos, hogy ez
vígjáték? Rájöttem, hogy nem.
Két ember összekapaszkodása bújik meg a sorok
mögött, kik éveik nagyobb számát maguk
mögött hagyták, férj, feleség
elvesztését megélő férfi és nő egy
régi barátság melegségével
próbálják újra
kezdeni magányba forduló életüket.
Az a
három szó: „Herman! Vegyél
feleségül!” – menekülés.
Hisz a magány fáj, a magány méltatlan az
emberhez, a magány hideg és csúnya.
Isten azt mondta: „Nem jó az
embernek egyedül lenni;
szerzek néki segítőtársat, hozzá
illőt.” Kell, hogy legyenek még színes
napok, s ezért jött létre e két ember
kezének találkozása, mely magában
hordozza a jövő titkát, a döntés
milyenségét. Itt értettem meg Orlai Tibor
nyilatkozatát: „Fontos, hogy az emberrel foglalkozzon a
darab, gondolatokat
ébresszen és közvetítsen. A
színháznak nem szabad egy elit kultúra
részévé
válnia, hanem széles hatókörrel kell
rendelkezni.”
Verebes
Istvánnak, bár két nagy színésszel
dolgozott, úgy kellett irányítania őket, hogy a
színdarab mondanivalója ne csak
egy jól sikerült estét célozzon meg, hanem
másnap és harmadnap is gondolkodjon
rajta a néző. „Engem az érdekel, hogy az emberben
hogy mozdul a világ, s nem
az, hogy az ember hogy mozdul a világban” - nyilatkozta a
rendező.
Tordai Hajni jelmezei minden
szereplőre
illettek, ruhái a karakterszerepekhez simultak. A
világítás Szondi
György
munkáját dicséri.
Kitűnő
produkciót láttunk!
2013. október 9.
Hoffmann Katalin
Megjelent a Kláris 13/6.
számában
♣ ♣
♣
|