A modern építésű Radnóti
Miklós Művelődési Ház (RaM)
színházterme
ad otthont a 2013-as Kőműves Kelemennek
a Zikkurat Színpadi Ügynökséggel
együtt.
Az eredeti, Szörényi-Bródy
féle rockballadát játsszák Ivánka
Csaba szövegkönyve alapján, amelyet Sarkadi
drámatöredékeiből írt. Minimális a
szövegváltoztatás, inkább csak a korunkhoz
igazítva egy-egy szót, üdvözlést.
Déva várát
építik, ami még annyira sem jelenik meg
előttünk,
mint 1981-ben a Pesti Színházban. Akkor Novák
Ferenc koreografálta, most Vári
Bertalan, ugyancsak autentikus néptánc alapokon.
Az alapkérdés nem
változott: mekkora áldozat árán szabad
bármit létrehozni? Az áldozat lehet –
gyilkosság? Erre nyilvánvalóan
általában
csak nemmel felelhetünk. Hogyan aljasodhatnak le mégis a
mai öltönyös-zakós-nyakkendős
„menedzser”-kőművesek egy gyilkosságig? Mi vezeti
őket? Babona, félelem,
tömegpszichózis? Hogyan válnak értelmes,
alkotni – valamit létrehozni –
kívánó
emberek negatív értelemben vett
„tömeg”-gé, sőt
„csőcselék-ké?” Miben érdemes hinni,
és miben nem? Miért vetkőznek ki magukból emberek,
és egy szörnyű gyilkosság
után hogyan képesek „lelkesen” tovább
dolgozni, majd újra begombolva zakójukat,
ünnepelni?
Nem várhatunk egyszerre mindenre
választ.
Az előadás elején
hosszú asztalt látunk, mögötte
középen egy átlátszó,
embermagasságú keskeny kalickát, ami
pulpitusként is szolgál, mikrofonnal a
tetején. Hátul magas emelvényen a zenekar, előtte
szótlanul, mintegy a tragédiát
előrevetítve a Vándor áll (Blaskó Péter).
Aztán a Vándor elmegy, a közben az
asztal mögött, nekünk háttal felsorakozott 12
kőműves és Kelemen (Stohl
András)
asztalhoz ül „dolgozni”. Mobiltelefon, laptop,
nyomtatott papírlapok,
tervrajzok tömege – a technika századában
élünk!
Ebből a mai helyzetből mégis hat
rájuk a később megjelenő
Vándor meséje az asszonyról és az
átokról. Hiszen újra és újra
„omlik a fal”. A
babonában való hittel, a páni félelemmel
– sőt, pánikrohammal – szemben
Kelemen nem tud mit tenni. Az azonban kiderül, hogy
mindnyájuknak fontos a vár.
Nekivetkőzve igyekeznek megtenni mindent, az indíték
– pénzért, vagy nem
pénzért – nem is igazán fontos.
Lélegzetvisszafojtva, szinte halálos csendben
figyelik, „omlik-e fal”. De az újabb kudarc
után néhányan már feladnák.
Boldizsár (Hujber Ferenc) gonoszabb
erőként jelenik itt meg,
ő egy percig sem tétovázik. Hiszen az ő ötlete a
gyilkosság, és Anna (Radnay
Csilla) megjelenésekor ő az első, aki Kelementől a
végrehajtást, felesége
feláldozását követeli. Mondhatni, neki
könnyű, nincs is felesége, ám ez
felszínes megítélés csupán. Kelement
sodorják az események, nem tudja befolyásolni.
Végül nem tehet mást, minthogy szinte
öntudatlanul elköveti a gyilkosságot, beleviszi a
többiek –
a „tömeg”– már állati
őrjöngése. A bűn azonban mindnyájuké. Az
igazságszolgáltatástól félnek ugyan,
de nem olyan nagyon, amúgy is Kelemenre
„kennék” – hamar megjelenik azonban a
Vándor, a hírhozó, ezúttal jó
hírekkel.
Mert addig csak rossz hírt hozott, kicsit gonoszul is
talán.
Véletlen ugyan, de éppen Nagy Imre
és társai újratemetésének
évfordulóján láttam sokadmagammal az
előadást. Kánikula délutánján is
teltházzal. A nézők között sok idős is volt,
akik feltehetően szintén ismerték
a rockballadát. Az előadások számát
eredetileg 3-ra tervezték, most már 6-nál
tartanak. A hosszú percekig tartó vastapsot véve
alapul tovább bővülhet ez a
szám. 1981-ben nagyon egyértelmű volt az előadás
üzenete. Ma mit is építünk?
Vagy nem csupán az üzenet leglényege a fontos?
„Alkotni születtünk” – hittel,
vagy létrehozni valamit, elvégezni egy munkát
pénzért, hit nélkül?
Felépítve a várat, Kelemen
előbb „nem bán meg semmit”, a
legvégén azonban felülír mindent
hangsúlyos átka. Hiszen talán három
alkalommal is –
még Anna, a felesége felbukkanása előtt –
kiléphetett volna a helyzetből, sőt eleve
sem volt köteles a „szörnyű fogadalmat”
megtenni, de megtette „a vár” miatt.
Magyarázat mindig van a meghozott döntésekre.
Az „Ima” elején többen a
kőművesek közül hitetlenül
nevetgélnek. Az „omlás” sem
látványos, és csak az idegeket borzoló zaj
kíséri.
Kelemen és Boldizsár „párharca”
kifejező, látványos táncban fejeződik ki.
Inkább
ellenfelek, mint barátok már az elejétől fogva.
Ugyancsak táncban vonják be
Kelement a fogadalom megtételébe is, mint ahogyan
lassanként a nézők is egyre
inkább belevonódnak ebbe a varázsba.
Anna megjelenése szépséges.
Bordós ruhájában a szeretetet,
szerelmet hozza. Meggyilkolása –
„feláldozása” – több mint
tragikus. Utána is
végig a színen marad az átlátszó
„kalickában”, mozgásával tovább
kísérve a történéseket,
végig felmutatva az elkövetett gyilkosság
tényét. Ezt azonban csak Kelemen
érzékeli; a többiekkel ellentétben ő lassan
tudatára ébred tettüknek, és eljut
oda, hogy elátkozza a létrehozott művet. Magára
maradása törvényszerű.
Hiába ismerjük a darabot, a dalokat
külön-külön (amelyek
előadása, hangzása kifogástalan) – az
előadás most is felkavaró. A kemény
szavak ma is ülnek. Mert ha igazán belegondolunk, olykor
nehéz válaszolni az
egyszerű kérdésre: mekkora áldozatot szabad hozni
bármilyen ügyért?
A tizenkét kőműves
egymástól különböző karaktereket mutat
fel.
Érdemes felsorolni őket: Máté – Marton Róbert, Izsák
– Fehér Tibor,
Benedek –
Szatory Dávid, Karuj
– Dolmány Attila,
Márton – Mohai
Tamás, Ambrus – Lábodi
Ádám, Mihály – Széplaky Géza,
György – Kárpát
Attila, Gyula – Kovács
Dénes,
Radó – Széchenyi
Krisztián, Sebő – Herincz
Albert. Együttes játékuk
kiváló,
mozgásuk, táncaik kifejezőek. A legelején
kissé idegen „vállalkozói”
világ a
kudarcok nyomán, a zakóktól-nyakkendőktől
való megszabadulás után lassan kezd
emberibbé válni, hogy azután lealjasuljon. Pedig
minden egyes kőművesnek
„emberi” vezetékneve is van, ahogyan Kelemen sorban
megnevezi őket.
Kelemen (Stohl) kiemelkedik
közülük, de nem annyira, hogy ne
adjon kellő teret társainak. Talán ezért is
tudják belevinni előbb a fogadalom tételbe, majd –
ekkor már szinte
arctalan „tömeg”-ként – a
gyilkosságba. A pénzelosztási motívum a
vége felé –
ő hozta az legnagyobb áldozatot, ezért neki több
jár – sem kap túlzott hangsúlyt.
A gyilkosságot megelőző néhány pillanat pedig,
majd legvégül az elkészült vár –
a létrehozott mű – megátkozása
felejthetetlen.
Zenekarvezető: Lázár Zsigmond.
Díszlet-jelmeztervező: Zöldy
Z Gergely. Zenei vezető: Károly
Kati.
Rendezte: Alföldi
Róbert.
2013. 06. 17.
Györgypál
Katalin
