A Mohácsi
testvérek neve fémjelzi a Nemzeti
Színház új
bemutatóját „Shakespeare után?”
– a színlapon így, megkérdőjelezve. E
kérdőjel
nélkül is érdeklődéssel ülünk be a
nézőtérre. A jól ismertnek feltételezhető
Shakespeare-színmű utolsó fordítója Vas
István, most a Mohácsi testvérek nevét
nem fordítóként, hanem szerzőként jegyzik.
Dramaturg: Mohácsi
István és
Perczel
Enikő. Rendező: Mohácsi
János.
A színlapon a két főszereplő
nevét látjuk elsőként – joggal.
(Antonio – Hevér
Gábor, Shylock – Gáspár
Sándor). Bár nem kerül felszínre, de
generációs probléma is felmerül(het) –
az „öreg zsidó”-val szemben valamennyien
fiatalok, vagy jóval fiatalabbak.
Részben Vas István mondatait
hallhatjuk, részben megírt mai
szöveget, részben talán a próbák
során kialakult mai köznyelvi beszédet.
(Tudjuk, a színház akusztikája nem
tökéletes, ezért éppen a mai fordulatok
követhetők nehezebben.)
Igyekeznek természetesen minél
több humort belecsempészni az
egyébként nem mindig derűs drámába.
Egy-két helyen szinte az alpáriság
határát
súrolja, de még innen az
ízléstelenségen. (Jónéhány
ún. „zsidóviccel”
megtűzdelve.) Az előadás hol csendesebb, majdnem-lanyha, hol
fordulatos,
harsány, hol pedig – amikor szükséges –
feszültséggel teli.
És főként: nem kerülik meg a
lényeget, sőt, tovább fokozzák.
Hiszen megjelenik – az eredeti darab szerint is –
„arab”, marokkói (Marokkó
hercege – Fehér Tibor,
de ő Francesco is), már ezen is hosszasan
„eljátszanak”
– gúnyolják, kitessékelik a kérők
közül –, de megjelenik leszbikus hölgy is:
Portia egyik kérője, Aragónia hercege csinos nő (Gáspár Kata).
És eredendően megkerülhetetlen a
keresztények és zsidók
ellentéte, egymás iránti gyűlölete:
„vannak az emberek, és vannak a zsidók”.
Ez a gyűlölet elsősorban és
alapvetően személyes, vagy
inkább (?) gazdasági. Elsősorban és alapvetően a
kamaton, az üzleten alapszik
az eredeti darabban is, ebben az előadásban ezt talán
még tovább is fokozzák.
De végtére is Antonio élete lesz a tét. Azt
az ádáz gyűlöletet, ami egy másik
ember elvesztésére irányul, nehéz
megteremteni, láttatni színpadon is. Hiszen
irracionális érzésnek is vehetjük.
Gáspár Sándornak ez lassan-lassan sikerül,
Antonio félelme, reakciói ezt segítik. De Antonio
ellenszenve is
megalapozatlannak tűnik a zsidóval szemben, hiszen
emberként alig ismerik
egymást, ahogyan ez is olykor felmerül, főként
Antonio barátai részéről.
Shylock lánya, Jessica (Bánfalvi Eszter) hol szinte
komikus
(furcsa szökésénél), hol lázadó
nő apjával szemben, hol pedig tragikus hősnő a
tárgyalás előtt-alatt-után, különös
saját-tragédiájával (eltérően az
eredetitől), ami szintén feledhetetlen.
Az első pár percet
leszámítva, ami kicsit
„dekorációnak”
tűnik – mulatozó fiatalok modern
led-megvilágítású székekkel
és hosszú
asztallal – élettel telik meg a színpad,
köszönhetően mind a jól használt
köznapi nyelvnek, mind a mához közelhozott
történetnek, amibe azért belefér a
ládikák legendája. Ám ez a legenda is
maivá válik a végén: az
ólomládikában is
csak levél található: a lány – az
okos-szép Portia (Radnay Csilla)
maga
válasszon férjet magának.
(„Hölgyválasz!”)
Kedves történet Nerissa és
szerelmese, Lorenzo egymásra
találása (Martinovics
Dorina és Makranczi
Zalán), a humort, életvidámságot
erősítve az előadásban. És fontos most is Portia
szerepe nem annyira Bassanio
sorsa miatt (Szatory Dávid),
mint Antonio megmentésében a zsidótól.
Portia
okosabb, mint a Dózse (Marton
Róbert). Shakespeare megoldását
látjuk itt is,
megfűszerezve egy nő ügyességének
elismerésével.
Végigkísérik az
előadást természetesen Antonio barátai.
Felelősségük csekély, vidámságuk
annál nagyobb. A nagy kavarodásokban mégis
külön egyéniség marad mindegyik: Gratiano
– Makranczi Zalán,
Salerio – Farkas
Dénes, Francesco – Fehér Tibor, Lanzelo –
Némedi Árpád.
Külön megjegyzendő a
közvetlen-emberi Dózse is, különösen a
kegyetlen, feszültséggel teli tárgyalás
során. (Marton Róbert
játssza).
Shylock természetesen életben
marad most is – de
(látszat)-keresztényként. Meg sem kérdezik,
akarja-e felvenni a keresztséget.
Lánya kikeresztelkedésének híre
hallatán korábban megszaggatta ruháját (ha
csak
képletesen is), lányát kitagadta – most
azonban tehetetlen. Élni sem akar, de
életben hagyják. Lányát otthagyja szerelme,
Lorenzo (Mátyássy Bence),
így végül
apjához szegődik – idegenként.
Semmivel sem vidámabb Antonio.
Megmentette Portia éles esze,
de javai elvesztek, és főleg – ha nem is mondja ki –
elvesztek barátai.
Ugyanúgy egyedül marad, mint az egyetlen zsidó
– aki már „hivatalosan” nem
zsidó – Velencében.
A gyűlölködésnek csak vesztesei
lehetnek.
Jók az egyszerű, de kifejező
díszletek (díszlettervező:
Mohácsi András),
emlékezetes marad Portia babzsákja (rizzsel töltve).
Jók a
színpadképek is, kihasználva a nagy színpad
kiváló technikai adottságait. A
jelmezek egyöntetűek, színeikben változatosak, a nők
jelmezei tetszetősek
(jelmeztervező: Remete Kriszta).
Különösen kifejező Shylock sajátos
öltözete.
Az előadást végig élő
zenekar kíséri, hol csak egészen
halkan, mintegy aláfestő zeneként, hol felerősödve,
feledtetve még a
színváltozásokat is. (Zene: Kovács Márton, a
zenekar tagjai: Kovács
Márton,
Némedi Árpád és Zságer-Varga Ákos.)
Budapest, 2013. 03. 23.
Györgypál
Katalin