„Merlin, avagy a puszta ország” az eredeti Tankred Dorst-dráma
címe, mely a ritkán játszott darabok
közé tartozik (Vígszínház, 1984;
Új
Színház, 1995), és persze nem
véletlenül. (Dorst a ’70-es évek óta
feleségével,
Ursula Ehlerrel együtt jegyzi műveit, így az 1981-ben
írt Merlint is.)
Eredetileg nyolcórás előadásra szánta
írója. Most az Örkény
Színházban két
részben láthatjuk mintegy 3 órában az
Artus-mondakört és a Kerekasztal
lovagjainak történetét Európa
múltjáról és esetleges
jövőjéről. Megértését
segíti, ha jól ismerjük a
Grál-mondakört, de e nélkül is követhető a
pergő,
mozgalmas előadás, melyet Polgár
Csaba vitt színre. Szórakoztató,
mulatságosnak
(is) szánt maga a dráma, ám ez
kevéssé valósulhat meg a rengeteg piros
festék
(vér), hulla és történelmi
vízió kapcsán, melyekről azonban a
legkevésbé sem
állíthatjuk, hogy nem felelnek meg
általában a történelmi
valóságnak.
A színház
nézőterének egy részét letakarták,
ami előre
jelezheti a hangulat különösségét.
A dráma
előjátékában, a legteljesebb
sötétségben (de
megfelelő hangeffektusok mellett) megszületik Merlin, a kelta
mondavilág démona
és varázslója, akit itt nő játszik (Szandtner
Anna – külön szereposztás
azonban, mint tudjuk, nem
létezik). Azonnal leül újságot
olvasni, amivel máris megadja az előadás
alaphangját, eredetiségét. A díszlet
lényege egy nagyméretű, kissé lepusztult
lakókocsi minden felszereléssel, ablakokkal. Első fala a
nézőtér felé nyílik.
(Látványtervező: Izsák
Lili.) Lakókocsinak ugyan nagy, de a szereplők –
összesen tizenöten játsszák – nehezen
férnek el benne sokszor ülve, olykor
állva az alacsony belmagasságú helyen. A
lakókocsi sokféle funkciót kiszolgál,
még börtönt is, akkor egyszer körbeforogva a
színpadon, belül a királynővel. A
kerekasztal tényleg kerek, de kicsi sörasztal, a
székek pedig szétnyitható
kempingszékek, még az állítólagosan
mágikus erővel bíró is. A születésnapi
nagyon-rózsaszín
torta a darab során a mocsár
jelképévé válik.
Az előadás dinamikus, pergő, a
filozofikus párbeszédek
rövidek. (Az eredeti drámát Kertész Imre
fordította, a szövegkönyv Gáspár
Ildikó és
Bánki Gergely munkája.) Az „Isten, Haza,
Család” fogalmak közhelyes
hangsúlyozása
egyrészről közel hozza a drámát napjainkhoz
(is), másrészt – a közhelyek
tulajdonságai folytán – mégis fontos
értékeket húznak alá már a
címben. Végül
is a dráma oly mértékben sokrétű,
átfogó (mint minden igazi mondakör), hogy
ezek az értékek is bőven beleférnek, még ha
olykor groteszkül is.
A lakókocsi tetején egy nagy
„égő” kereszt fontos szimbólum
– különösen, hogy a kereszt később balra
elhajlik, no meg az egyik égő „kiég”
benne, és nem is tudják megjavítani.
Az előadás fő vonalakban amúgy
megfelel az eredeti drámának.
Nagy hangsúlyt kap egy gondolat: a „francia”
(=európai?) demokrácia (Isabelle,
a fontoskodó, saját eszméiben sem
feltétlenül hívő francia politológus – Bíró
Kriszta), olykor francia mondatok is elhangzanak az
előadásban, amit nem
szükséges feltétlenül érteni, de
azért segít, ha értjük. A demokrácia
nem
egyszerűen a többség uralma a kisebbség felett,
hanem egy olyan rendszer
(igazából az alkotmányról van szó),
amelyben a többség együtt tud kormányozni
(együtt tud élni) a kisebbséggel, azzal a tudattal,
hogy bármikor ő válhat
kisebbségé… Ezt éppen egy kerekasztal
segítené, ahol nincs asztalfő? – nem
tudni, hiszen, mint látjuk, ez az eszme is elfajul a
történelem során, az új
generáció lassan felnövekszik, és –
mást akar. Mit? – azt nem igazán lehet
tudni. Vért, olykor. Hatalmat. Teret. Artus sohasem figyelt
igazán Isabelle-re,
ő folyton Merlint keresi, megtudni a jövőt: a soron következő
ütközetben ő
győz-e.
Merlin hol anyás, hol szenvtelen,
kívülálló. Legvégül
anyáskodó – karján gyermekként egy
luftballonnal. (Egyébként is többféle
luftballon többféle jelentést hordoz az
előadás során.)
A színpadon a nagy eszmék
egészen hétköznapi kellékekkel
valósulnak meg: színes
papírcsákókkal (korona gyanánt), mai
öltönyökben-ruhákban. Olykor ismert pop-dalokat
énekelnek (angolul) fejhangon
(Titanic-betétdal), olykor érzelmes hazai
„nótát”, olykor pedig csodálatosan
szép német dalt a halálról (a
szövegmegértést egy leereszkedő képernyőn
mutatott magyar fordítása segíti – egy
Schubert-áriáról van szó).
Még érdekesebbé teszi az
előadást, hogy Dorst szövege
szerint néha egyes szám harmadik személyben
beszélnek magukról, ezzel mintegy
érzelem mentesen eltolva maguktól a
történést, a felelősséget.
Lancelot-ot Friedenthal
Zoltán játssza emlékezetesen, aki
hol komoly, hol – általában – inkább
nem, szerelmesként is különös,
megháborodása
közel-hiteles. Az ördög olykor téblábol,
nincs igazán tekintélye (Vajda
Milán),
kimosott alsónadrágját gondosan a lakókocsi
egy szögletére akasztja. Máthé
Zsolt játssza Artus király
törvénytelen fiát, Mordred-et – jellegzetes
momentum
a közös nyakkendő kötés, végül apja
szándékosan másképpen (felemásan)
köti meg
fia nyakkendőjét.
Tanúi lehetünk Lancelot, Artus
és Ginevra (Kiss Diána
Magdolna) szerelmi háromszögének; mint
tudjuk, Artus király (Terhes
Sándor) végül
visszafogadja Ginevrát, fricskát adva a katolikus
egyháznak is.
Különös Parzival, az istenkereső
alakja (Roszik Hella) –
ironikusan, túlozva, a rombolást állítja
előtérbe, mígnem – éppen a romokon –
megvilágosodik: Isten helyett az embert megtalálva.
Takács
Nóra Diána több anyát is
alakít, de egyik sem
tekinthető „igazi”-nak.
A Lancelotnak gyermeket szülő vidéki
nő (Szilágyi Katalin)
naturalista jelenetben vagdalja ki saját nyelvét s hal
meg, miközben Lancelot
éppen Ginevrával táncol.
A fiatalabb generáció másik
két tagja (Mordred mellett) Beauface
(Barabás Richárd)
és Agrawain (Bánki
Gergely), akik lassan felnőve kimutatják
oroszlánkörmeiket – csak éppen minden
különösebb cél nélkül,
leszámítva az
öldöklést.
Gyabronka
József, Herczeg Tamás és Baksa Imre a lovagok,
akik „dolguk” végeztével – a megnyert
számos ütközet után – hatalmuk
teljében már
csak elnyúlnak a kempingszékekben.
Artus király bukása után
valóban – mi lesz velük?!
A jövőt, pláne
valamifajta pozitív jövőt nem innen tudhatjuk
meg. Ha egyáltalán megtudhatjuk.
Az előadás az
Örkény István Színház és a
HOPPart Társulat
közös produkciója. Szereplők: Baksa Imre, Bánki Gergely,
Barabás Richárd, Bíró
Kriszta, Friedenthal Zoltán, Gyabronka József, Herczeg
Tamás, Kiss Diána
Magdolna, Máthé Zsolt, Roszik Hella, Szandtner Anna,
Szilágyi Katalin, Takács
Nóra Diána, Terhes Sándor, Vajda Milán.
Budapest, 2012.
december 29.
Györgypál
Katalin