Tankred Dorst
avantgárd színműve (Merlin,
avagy a puszta
ország) alaposan átírja, jelen korunkra
hangolja a híres középkori Artus
király-féle legendát, nagyszerű hőseivel,
csodáival egyetemben. Mi lett mára a kerekasztal
legendás szereplőivel, akik
„megcsinálták” a középkort,
győztek és legyőzettek,
akkor is, ma is büszkék voltak, vagyunk rájuk.
Az 1981-ben írt eredeti darabot, amely
mitologikus abszurdnak
tekinthető műfajilag – egyébként posztmodern mű
–, Kertész Imre
fordította.
Jelen előadásban a többórás színdarab
lecsökkent szűk három órára, a szöveget
Gáspár Ildikó és Bánki Gergely
válogatta össze egységes
történetté. Az alcím
megváltoztatása jelzi, hogy az
átírók három fontos dologra
asszociáltak
válogatásuk során, nevezetesen, hogy mivé
lett Isten, hogy néz ki a haza, és
milyen a család mai „uniós”
világunkban, tudunk-e kezdeni valamit ezekkel a
régen fontosnak, nélkülözhetetlennek tartott
fogalmakkal?
Polgár
Csaba rendezése elsősorban a fiatal
közönséget
célozta meg azzal a punkos összképpel és
vehemens játékkal, ami a színpadról
átjön a közönséghez. Csak fiatalos
hevület képes ilyen merész módon
közvetíteni
az eszmékben való csalódást, a szereplők
mindegyike fiatal, vagy fiatalnak tűnő
középkorú színész, ha kell,
szirénhangon énekel – a Titanic film
slágerét, sőt még
Schubertet is! –, ha kell, bohóckodik, vagy ollóval
vagdossa a szájában lévő
piros festék patront…
A középkori legenda főbb elemei
megjelennek a színen,
érdeklődve figyeljük Merlinnek, a kelta démonnak
születését, Ginevra királyné
hűtlenkedését Lancelottal, Parzival együgyű
istenkeresését (csak a balga
üdvözül), ahogy érdeklődéssel
figyeljük a kerekasztal létrejöttét, Artus
fattyának (Mordred) bosszúját királyi
ágyas anyján. De mindezt görbe tükörben
szemlélhetjük, mivel mai szemüvegen át
láttatja őket a rendező.
Izsák
Lili – látványtervező – megadja az
alaphangot a
történet áthallásához.
Színpadán egy lakókocsi szolgál
hazául, házul a
szereplőknek, tetején hatalmas, piros,
világító kereszt. Mintha a Szentkorona
karikatúrája lenne. Előterében mosdó,
székek, rajtuk az elfáradt lovagok,
inkább kiérdemesült veteránok,
belefáradtak a harcba, pihennek. Sisak helyett
papírcsákó, páncél helyett
gyűrött zakó, ing, rövid nadrág (angol
használt
ruha, talán). A középkorból csak a kard
maradt meg, és egy rend páncél öltözet,
ezek is szimbólumként.
Amit leszűrhetünk a
látottakból, hogy Isten nem törődik
velünk – hiába keressük –, Parzival
szüntelen hívogatja őt, de csak a telefon
géphangja válaszol, hogy melyik gombot nyomja meg. A haza
degradálódott egy
lakókocsivá, ami állandó civakodás
színtere, bosszú és ármány
egymás után,
végül a család sem funkcionál, még
Artus sem tud úrrá lenni felesége
hűtlenségén, szeretője zsarolásán,
önpusztításán.
Mindehhez járul az európai
uniós gondolat, amely a demokráciát
szajkózza, de alapértékeit nem tudja
érvényesíteni. Isabelle, az
alkotmánykutató politológus arról
álmodik, hogy
többség és kisebbség együtt tud
élni a közösségben, s hogy a ma
többsége akár a
holnap kisebbsége is lehet (de nem akar beletörődni).
Az előadást a HOPPart Társulat
és az Örkény Színház
színészei adják elő, nevük abc sorrendben
szerepel a szórólapon és a színházi
szereposztás táblán is, de a szerep
megjelölése nélkül. Ez is egyfajta
demokrácia, így mindenki találgat, ki kit
játszik.
Ennek alapján találom legjobb
alakításnak Szandtner
Anna
Merlinjét, nő létére remek illúziót
keltett, mint a legenda nem nélküli
ötletgazdája. Tetszett Vajda
Milán kancsi ördöge, Friedenthal Zoltán
parázna
Lancelot-ja, Bíró
Kriszta elfuserált politológusa, Gyabronka József
kissé
elhízott lovagja, aki pórul jár a királyi
ágyas elcsábításakor.
Barabás
Richárd kontratenor hangján énekelt
Schubert dala
meghatóan szép volt. További szereplők: Baksa Imre, Bánki Gergely, Herczeg
Tamás, Kiss Diána Magdolna, Máthé Zsolt,
Roszik Hella, Szilágyi Katalin, Takács
Nóra Diána, Terhes Sándor.
A nézőtér hátsó
sorait függönnyel takarták el (ott nem ült
senki), okát nem tudjuk, egyszer végigszaladt
mögötte az egyik szereplő. A sok
piros festék (vagy ketchup) is emlékezetes marad,
talán, mert a szemünk láttára
nyomják ki a tubusból. Elviseljük.
Budapest,
2012. december 31.
Földesdy Gabriella
