Mrozek
Tangóját már többször
láthattuk Budapesten is. De
minden előadás más, minden rendezés meg
különösen más.
„Klasszikus” rendezést
láthatunk most az Örkény Színházban. Bagossy László
vitte színre Kerényi
Grácia ismert fordításában, igaz,
három
felvonás helyett kettőben. (Dramaturg: Gáspár Ildikó.)
Nyilvánvalóan rövidült a
darab, de semmiképpen sem kárára. Ma már az
abszurd dráma nem akkora újdonság,
mint megszületésekor volt, talán
általában is jobban értjük,
anélkül, hogy az
értékrend hiánya és a
célvesztés negatív következményeit
hosszasan magyarázni
kellene: bőrünkön érezzük. Talán ez
vezette a darabválasztást is, hiszen
Sztomil (az apa) szerepét Mácsai
Pál (igazgató) játssza kellően lezseren,
tehát
nagyon pontosan.
Artúr (Máthé
Zsolt) lázadása végül is
céltalan. Ezt a
céltalanságot azonban nem kérdőjelezi meg apja
sem, aki szintén lázadt annak
idején, de hogy mi célból, az már
„nem az ő dolguk”.
Artúr lázadása
kétféle irányú lehet: vagy előre (de
hová?),
vagy vissza, a múlt értékeit szó szerint
lehozva a padlásról. Naftalinban, és
molyokkal – merthogy a fiú ez utóbbit
választja. („Formalista vagy” – mondja az
apja, amit végül Artúr kénytelen elismerni.)
Az előadás igen kifejezően mutatja meg
ezt a zsákutcát.
Miután két részben játsszák,
mellbevágó az első és a második rész
díszletváltozása: a teljes káoszból
rendezett polgári szobabelső lesz (díszlet: Khell Zsolt).
Érdekesebb, mozgalmasabb természetesen a
művészi-rendetlen szoba
WC-csészékkel, lehetetlen dolgokkal
felfüggesztve, próbababával, 25 éve ott
hányódó
gyerekkocsival és 40 éve el nem tett
lovaglónadrággal. A próbababa alkalmat ad
Sztomilnak, hogy újabb performance-t hozzon létre a
függöny mögött énekelve,
majd kiverve a biztosítékot a lakásban…
Mindez azonban a szülők lázadásának
utórezgése, Artúrnak ez idegen. Ez nem az ő
lázadása volt, ő kénytelen apjáék
lázadása ellen lázadni. Létrehozza
saját diktatúráját, amiben a szülők
(Eleonóra, az anya – Für
Anikó) készségesen segédkeznek,
gondolva, majd csak
kinövi ezt is. Az elején az apa még hajlandó
kezébe venni a revolvert – hogy
újra csak bebizonyosodjon: ma már nem létezik
dráma, csak bohózat; együtt
kártyáznak a hátsó szobában a
feleségével és Edekkel, a szeretővel (Debreczeny
Csaba), na meg Eugéniával, a nagymamával (Pogány Judit), a várt
nagy tragédia
helyett.
Für Anikó úgy van a
színpadon, hogy szinte nincs is ott. Ezt
elérni nem könnyű. Úgy tetszik, mintha nem lenne
súlya, miközben mégis jelentős
a hatása a családra, majdnem
észrevétlenül. Alával
ellentétben, aki viszonylag harsány,
„csábító” – de ő
sem tud igazán kibontakozni egy ilyen családban,
és unja a filozófiát, akár
Sztomil, akár Artúr szájából.
Magát a darabot hosszasan lehet elemezni,
sokan megtették
már. A pisztoly háromszori megjelenése itt
annyiban tér el, hogy Edek, a
„természettől" megáldott férfi, bár
képes lenne leütni Artúrt, de ehelyett
messziről – lelövi.
Erkölcs, törvény, hatalom
– mihelyt vákuum keletkezik a
hatalomban – akár családon belül is –
azonnal betölti valaki, aki erre termett:
aki erőszakos. Itt természetesen Edek.
Általában szövetséges
kell a hatalomszerzéshez. Artúr
számára ez Eugéniusz, a nagymama testvére,
tehát Artúr nagybátyja, aki mindig
is gyűlölte Sztomilékat. (Csuja
Imre testesíti meg kifejezően.) Edeknek nincs
nyílt szövetségese, de egyrészt
Eleonóra azonnal „meghunyászkodik”,
hátha így, Edek „uralma" alatt
jó lesz (miután Edek a szeretője, számára
feltehetően), másrészt itt van újra
Eugéniusz, aki még tangózni is hajlandó
vele – végképp „groteszkül”
„perdülve
táncra”. Ami régen lázadás volt, ma
már csak az árnyéka, sőt.
A halál témája ott
ólálkodik körülöttük, azután
már nyíltan
jelenik meg Eugénia halálával – ők erről sem
vesznek igazán tudomást. Nem
tudnak vele mit kezdeni? Mint ahogy valamiképpen Artúr
halála fölött is
elsiklanak, zavaró tényezőként söprik be a
pincébe (ládába) Artúr tetemét.
Az értékek felborultak. A
családra szégyent hoz, hogy a fiú
orvosira jár. Furcsállják, hogy templomi
esküvőre készül Artúr Alával, az
unokahúggal (Szandtner Anna),
bár az anya mégiscsak elérzékenyül a
kézfogón, a
kényszerű nagymamai áldással. (Pogány Judit
nagyszerű jelenete, ahogy be
sem fejezve az „áldást” kirohan, ezzel egyben
azt meg is kérdőjelezve.)
Máthé
Zsolt szerepe nem könnyű. Téblábolnia is
kell, (olykor
értelmetlenül) szónokolnia is, miközben el kell
hinnünk, hogy ő hisz – mindig
éppen az újabb – eszmében, és
végül is valamiképpen azt kell megmutatnia,
mennyire célt téveszt, tragédiába torkollik
minden, ha nincsenek rögzített
értékek. Még lázadni is csak szilárd
értékrend ellen lehet.
Az előadást megfelelően
támasztják alá a sok esetben
különös
jelmezek, naftalinostól. (Jelmez: Ignjatovic Kristina.)
Aki még nem ismeri
magát a darabot, biztosan jól szórakozik
a rengeteg kihasznált humorforráson is.
Mindenképpen nagyra értékelhető a
pontos és kifejező rendezői és színészi
munka.
Budapest, 2012.
december 19.
Megjelent a
Kláris 13/3. számában
Györgypál Katalin
