Brecht
híressé vált drámáját
külföldi közreműködőkkel mutatta
be a Vígszínház. A drámát
ezúttal Térey
János és
Kovács
Krisztina fordították. Brecht műve
különböző címeken fut
Európa színházaiban, gyakran
„Szecsuáni jólélek”, máskor
„Jó embert keresünk”, ez utóbbival most
„Jóember”-ként
találkozunk. A szerző nemcsak a földi lét
visszásságait
idegeníti el tőlünk, hanem jól megadja az isteneknek
is, ami
nekik jár, mert bizony nem tudják megoldani az ember napi
problémáit sem, tehetetlenek, nevetségesek,
igazságtalanok.
Az
istenek ugyanolyan gyarlóak, akár az emberek.
Látogatást tesznek
a szegénységéről híres Szecsuán
tartományban, és jó
embereket keresnek. Az a jó ember, aki önzetlen,
szállást ad a
három istennek. Vang, a vízárus
irányítja őket Sen Te
utcalányhoz, aki keserves életet él, mégis
befogadja az
isteneket. Az istenek hálából
megjutalmazzák Sen Tét, de ami
nekik úri passzió – az adakozás –, az
a fiatal lánynak újabb
teher és megpróbáltatás, ugyanis
továbbra is jó akar lenni,
önzetlen, aki másokon segít, saját
érdekeit háttérbe szorítja.
Ezért az istenek pénzét befekteti, hogy
másoknak javára
szolgáljon.
A
brechti színház nem ad megoldásokat, csak
kérdéseket vet fel,
amikről tovább kell gondolkodnunk. A néző feladata, hogy
eldöntse, kinek ad igazat, hová, ki mellé áll
a szereplők közül.
Jelen előadásban Michal
Docekal rendező is ezt az utat követi,
ránk bízza, hogy szolidaritást vállalunk-e
a magát kizsigerelő,
érzelmileg kifosztott Sen Tével, aki saját
nagybátyját is
eljátssza, hogy boldoguljon a rá testált feladatok
tengerében.
A
furcsa, kínai történetnek álcázott
színdarab cselekménye
mellékesnek is mondható. Hiszen az a lényeg,
hogyan birkózunk meg
az elénk kerülő feladatokkal, tudunk-e emberségesek
lenni,
segítünk-e másokon, hogyan sáfárkodunk
tehetségünkkel,
egyáltalán, tudunk-e élni megalkuvás
nélkül, de
kiszolgáltatottságtól mentesen?
Michal
Docekal rendezésében feltehetően nem kell
komolyan venni a
„Miért nincs az isteneknek tankjuk?” című
songot, vagy azt a
kijelentést, hogy „12 gonoszt kell eltaposni, hogy egy
jó
győzzön”. Persze, tudjuk, ez mind a híres
elidegenítő effektus
része, amit jó, ha elutasítunk, hisz a
színpadon mindez csak
kérdésként hangzik el. Egy biztos pont
rajzolódik ki, hogy az
istenek elhagyták az embert, nem tudnak segíteni, sőt
bukdácsolását részvétlenül
nézik egy másik dimenzióban. Mi,
a földi lét elszenvedői, oldjuk meg bajainkat, ahogy
akarjuk.
Fontosabb
kérdése a drámának, hogy lehet-e az ember
magával szemben is és
másokkal szemben is jó? Mintha a kettő
kizárná egymást. Sen Te
magára marad, mert szerelme megcsalja, kijátssza,
becsapja, az
önmagából alkotott Sui Ta nagybácsi
legalább a saját érdekeit
tudja érvényesíteni, nem gonosz, csak realista.
A
Brecht szellemében készült stilizált
díszlet Martin Chocholousek
munkája, a jelmezeket Katerina
Stefková tervezte. Ez utóbbi nem
volt könnyű feladat, mert a női szerepeket mind férfiak
alakítják
(kivéve a főhőst). A mű zenéjét Paul Dessau és Michal Novinski
szerezte, az élőzenét esténként Furák Péter
szolgáltatja a
zenekari árokból. Koreográfus: Horváth Csaba.
A
Vígszínház előadását teljes
összhang jellemzi. Eszenyi Enikő
alakítása bravúros, kislányos alkata
lehetővé teszi, hogy
hamvas, fiatal nőt játsszon valódi kora ellenére.
Nagybácsiként
is hiteles, mozgását, hangját is
elváltoztatja hozzá. Telekes
Péter, Fesztbaum Béla, Lukács Sándor
női szerepet (is)
alakítottak, már szokva vagyunk az ilyesmihez,
másrészt igen jól
csinálták. Lengyel
Tamás a szívtipró pilóta, Mészáros Máté
Vang vízárus, Kerekes
József Su Fu borbély szerepében volt
figyelemreméltó.
A
zárójelenetben részei vagyunk egy
meglepetésnek. A főhős
nemcsak a szerep szerint búcsúzik, de
magánmegjegyzést is tesz:
bevallja, jó véget akartak csinálni, ám a
körülmények nem
engedték…
Budapest,
2012. november 27.
Földesdy Gabriella
Megjelent a Kláris 13/2.
számában
