Nehéz, ritkán játszott darab Herczeg Ferenc Bizánca. A
most
felújított Székesfehérvári
Vörösmarty Színház mutatta be két
részben, Bagó
Bertalan rendezésében. (Dramaturg: Tucsni András.)
Történelmi dráma, de nem
kell részleteiben ismerni a történelmet ahhoz, hogy
beleéljük magunkat a
színpadi történésekbe
(nagyjából 560 évvel ezelőtt Bizánc
eleste). Az emberi
aljasság, árulás, behódolás
és helyezkedés teljes palettája tárul
szemünk elé
egyetlen napon, egyetlen helyszínen, Bizáncban,
Konstantin császár palotájában.
Az előadást táncosok kezdik
és fejezik be (koreográfus: Horváth
Csaba a Vörösmarty Színház
Tánckarával), akik lényegében végig
a színen
vannak, az élő zenével együtt mintegy
aláfestve, kivetítve a szereplők
magatartását, a bennük végbemenő
változásokat. (Zeneszerző: Dobri Dániel.)
Népes szereplőgárda mutatkozik meg
előttünk. Előbb az udvart
ismerjük meg, a sem harcot, sem tengert nem látott
tengernagyot (Laszkarisz –
Tűzkő Sándor)
és a hazug udvari főkamarást (Spiridion – Horváth Virgil).
Aztán
sorban megismerjük a többieket is mind, a
mohóságot, a hazudozást, az alkura
készséget bármikor és bárkivel.
És Iréne császárnőt, a ragyogó Kubik Annát, aki nem
feleségnek – császárnőnek született. Az
udvar békésnek tűnő életét
megzavarják
a harcok és a tüntetők zajai, sőt még egy
haldokló zsoldos katonát sem átallnak
behozni a palotába társai – őket azonban gyorsan
kitessékelik, nem illenek az
idilli képbe. Az udvari emberek a hódító
– a darabban meg nem jelenő – fiatal,
erős, daliás Mohamedet, Mehmedet, a török
szultánt várják. Meg általában a
törököket, az új életet, a
ragyogást. Helyezkednek tehát, terveket szőnek.
Konstantin császár (Hirtling
István) jelent csak gondot számukra, meg a
mellette
álló genovai zsoldosok (Giovanni Giustiniani, genovai
zsoldoskapitány – Egyed
Attila, zsoldosok: Szilvási
Dániel, Hernádi Szabolcs, Horváth Gyula Antal),
de
a császár eltávolítására is
számosan számos tervet kovácsoltak már.
A rendezés az emberi
történésekre figyel, az egyéni
alkudozásokra, megalkuvásokra, hitbéli
fordulatokra, amelyekből nincs hiány.
Olykor egymás előtt is hazudnak, az egyik kis alkalmi hatalmi
csoport, „klikk”
nem ismeri a másik csoportocska terveit, álmait. Mert
egyvalami közös:
valamennyien érvényesülni akarnak továbbra
is, ha nem Konstantin császárnál,
akkor a török szultánnál.
Mindezzel ellentétben áll
Konstantin, aki kezdetben
álomvilágban él: Bizánc népe
megvédi őt, a császárságot, a
várost. Vagy ha nem,
akkor nagyon-nagyon sokan követik őt a gályákon,
és majd utódaik visszatérnek,
visszahódítják egyszer a várost…
Szilárd elveket, kitartást, hűséget vár el
ezektől az emberektől, hiszen nem ismeri őket, még saját
feleségét sem, aki nem
feleség: császárnő. Fokozatosan kénytelen
ráébredni a valóságra, végül a
császárnő is visszaadja neki a koronát.
Emberi arcot egy fiatal lány mutat, a
görög származású, a
császárt valóban szerető Herma (Budai Zsófia), akit előbb
fiúnak ismert meg a
császár – rajta kívül szinte mindenki
tudta, hogy lány. Árnyékként követi a
császárt, és a zsoldosokon kívül az
egyedüli, aki képes meghalni érte,
pontosabban: a császár halálakor öngyilkos
akar lenni (és lesz is) a régi görög nemes
értékrend szerint. Mert a császár
végül a halált választja, de nem
egyedül: az egyetlen
lehetőséget abban látja, hogy Bizánc ne mutassa
meg teljes hitványságát, ne
hódoljon be a török szultán előtt, ha
felégetteti, ő pedig menekülés helyett
elesik a harcokban. Nem is kell mást tennie, mint lenyakaztatnia
a török
követet (a fiatal Ahmed kán – Resetár Dániel, az
idős Lala Kalil – Tamási
Zoltán). E lépését csak Ahmed
értékeli igazi császári tettként!
Konstantin ezzel
az udvarbéliek sorsát is megpecsételi, amit
azonban a legtöbbjük egyáltalán nem
ért.
Külön tragédia a bomlott
elméjű Demeter nagyhercegé, a
császárt velejéig irigylő
ikertestvéréé (Sághy
Tamás). Készséggel elhiszi, hogy
Konstantin halála vagy elmenekülése után ő
lesz a császár, szövetségese a szintén
árulásra készülő pátriárka (Haás Vander Péter).
Megismerünk udvarhölgyeket (Anna
– Dézsi Éva
Darinka, Zoe –
Kondász Renáta),
a velük mulatozó, a közügyektől elvből
visszavonult Leonidászt
(Quintus Konrád),
gyönyörködhetünk az okos Olga nagyhercegnőben (Závodszky
Noémi), megismerjük az egymással
torzsalkodó udvari (és dilettánsnak tűnő)
költőt,
Lizandert (Kricsár Kamill)
és Krátesz udvari bölcset (Matus György), de még
az
agresszív Dukasz népszónokkal is
találkozhatunk (Lábodi
Ádám), akire a császár
nevében nem hallgat már a nép. Majd a
szultán nevében!...
A császárnőt feltüzeli az
égő Bizánc, repesve várja a
szultán hódolatát. Az udvar többi
lakóját sem érinti mélyen Bizánc
kifosztása
és a lakosok lemészárlása, ők
biztonságban vélik magukat illúziókkal teli
világukban, behódolásra készülve a
szultánnak. További udvarbéliek: Zenóbia
palotahölgy – Szalay
Marianna, a túlságosan is korlátolt
Notarasz Lukács
fővezér – Kozáry
Ferenc, Korax – Kelemen
István.
Szereplők még: Murzafosz – Juhász Illés, Pap
– Rovó Tamás
és
a korona gyémántjait feltétlenül
megvásárolni kívánó Kalmár
– Bartha László.
A vége csak a teljes pusztulás
lehet: a szultán
lemészároltat mindenkit a palotában is,
természetesen a (volt) császárnővel
együtt: a palotába lépve nem akar élő lelket
látni.
A díszlet igen egyszerű és
jól működő, bútorzatra nincs is
szükség. A jelmez részben korhű, az
illúziót tökéletesen elénk
varázsolja. (Jelmez-
és díszlettervező: Vereczkei
Rita).
Nem a történelmi eseményeken,
inkább az emberi árulásokon, a
pálfordulásokon, az elvek mellett mindenáron
való kitartás szükségszerűségén
gondolkodhatunk.
Györgypál Katalin
