Moliere e késői
darabját talán nem játsszák túl
gyakran. A Vidéki
Színházak Fesztiválja keretében
láthatta a budapesti közönség Silviu Purcarete
rendezésében 2012. szeptember 15-én, a
Thália Színház nagyszínpadán pergő,
hang- és fényeffektusokkal is megtűzdelt
vígjátékot. Most Rideg
Zsófia
fordításában láthattuk, aki egyben a
dramaturg is.
A reneszánsz korra a kezdés előtt
már színen ülő idősebb
hölgy kezében lévő ruha utal, amit elmerülten
varrogat lágy zene mellett, amit
közben egy vihar azért megszakít. A többi
szereplő jelmeze akár mai is lehetne.
Igaz, bizonyos kellékek – „antik”
vezetékes telefon, hordozható ócska
rádió – a
múlt századot idézik.
Az előadás egészét a
mozgalmasság, dinamizmus jellemzi. Függöny
sincs. A cselekmény lassan kibontakozik, csordogál, a
legvégén természetesen
összesűrűsödik – a két felvonás azonban
lényegében végig mozgással és
zenével-zajjal telített. Ebben nem kis szerepe van a
– kellően koszos üvegekkel
rendelkező – forgóajtónak.
Scapin alakja kiemelkedik mind mozgásban,
mind
szellemességben (Trill Zsolt). Ehhez kellő
alapot nyújt a
díszlet (rengeteg székkel és néhány
asztallal) és a számos kellék, köztük
hatalmas nylonzacskók. (Díszlet, jelmez
és „light design” Helmut
Stürmer munkája).
A két fiatalember megjelenésben is
igen eltér egymástól,
nemcsak karakterben – az alapprobléma azonos: a szerelem.
A félszeg, szinte
„szerencsétlen” Octave – Rácz József, a
„kövér”, folyton-evő Leander: Mészáros
Tibor. Olykor előtérbe kerül Szilveszter, Octave
szolgája („nevelője”) – Vranyecz Artúr, aki ugyan
menekülne gazdája (Argante) botütetései elől
–
fel-alá rohangálva a színpad előterében
–, de aztán engedelmesen gazdájához
„járul”.
És persze a két apa. Hol
külön, hol egymással szemben, például
az ál-vacsorán. A salátahalom bőröndbe
söprése végül szintén bizonyára
nehezen
felejthető. (Argante – Varga
József, Géronte – Garay Nagy Tamás.)
Lényegében végig a
színen van Carle, a szolgáló (Olt Tamás)
kellő méltósággal, szükség szerint
olykor láthatatlanul, vagy recepciósként,
vagy éppen felszolgálóként (a
végén a hússzeleteket mindenki
tányérjára
odavágja, kivéve a dámát, Nérine-t
reneszánsz ruhájában, parókában,
rajta egy vitorlás
hajó makettel: Oláh
Zsuzsa).
Kedves-cserfes a két fiatalember
szerelme. Zerbinette
„cigánylányos” (Orosz Melinda), Jácint
„jól neveltebb” (Szűcs
Kata).
Az előadás valóban akár
„bohózat” is lehet, ahogyan az
ismertetőben olvashatjuk. Scapin szellemességét hol
tudjuk követni, hol már
annyira sűrű, hogy szinte csak sejtjük gondolatmenetét. Az
ócska zongora külön
fényt visz az előadásba, a rövid zenedarabok (Scapin
játéka) önmagukban
rengeteget kifejeznek (zongora: Szentai
Cecília). Scapin hol mesterien kéreti
magát, hol meggyőzően érvel, hol pedig menekül,
akár egy magas székhalom
tetejére is. Vagy rejtélyes alakká válik
egy felfordított asztal tetején
gubbasztva.
Az alapprobléma – mindkét
papától pénz kicsikarása
valamilyen módon – majdnem hogy
lényegtelenné válik a számos más
történés
mögött. Hiszen Scapin, ahogyan önmagát jellemzi,
nem szemfényvesztő, hanem –
művész! Itt van például Argante –
kissé hosszas – „leckéztetése”,
ami azonban végül
Scapin számára balul sül el.
Az előadás végén nem
igazán lehet eldönteni, hogy Scapin
véres balesete és halálra
„készülése” újabb trükk-e a
részéről a megbocsátások
kicsikarásához az apáktól, vagy sem.
Az emberi butaság,
hiszékenység megformálása sokunk
számára emlékezetes
marad.
Györgypál Katalin
(Megjelent a Kláris 2012/6.
számában.)
