Osborne
darabja eleve is nehezen emészthető (Nádasdy Ádám
fordítása) – de érthető, emberi. És
nagyon összetett. Látszólag egyszerű a
képlet: alulról feltörekvő, ambiciózus
fiatalember számára a felemelkedés egyik
biztos útja a hadsereg, különösen, ha még
tehetsége is van hozzá. Szexuális
hajlamai miatt zsarolható, míg végül
kémkedése napfényre derül, és Redl
ezredes
(László Zsolt)
öngyilkosságra kényszerül. De ez a darabnak
csak egy vonulata.
Nem mindenki válik zsarolhatóvá
homoszexuális hajlamai miatt. Ő mégis. Ennek
(lehetséges) fázisait mutatja meg a darab.
Az előadás rendezése (rendező: Alföldi Róbert) is
különös.
Különös eredendően a fizikai helyszín, a Nemzeti
Színház nagyszínpada –
alulról. Az oszlopok (hidraulikus emelők), a színpad
egyes részeinek
emelése-süllyesztése az eredeti síkról
(nézőtéri színpad) le, a mi szintünkre.
Különös a „nézőtér”
elrendezése, egymással szemben, közbül a
játéktér. Ez
önmagában külön feladatokat ró a
mozgások tervezőjére (mozgás: Stohl András) és
persze a színészekre. Hiszen mindkét
oldalról látni kell a történéseket. Ez
zömében sikerül is.
Férfivilág a hadseregé
– a darabban alig találkozunk nőkkel.
Pedig ugyancsak fontos a szerepük az életükben, ha
másért nem, (gazdag)
házasságok miatt.
Redlre ma azt mondanánk:
„munkamániás”. Azért menekül a
munkába, mert nem szereti a nőket, vagy azért-e, mert itt
tud érvényesülni, kitörni,
és ez fontosabb számára minden
másnál – csaknem mindegy. Barátja sincs
igazán.
Nem is lehet ilyen életstílus mellett? –
Lázálmok gyötrik, az óriási fegyelem
–
önfegyelem – „megbosszulja” magát?
Indulatok, vágyak feszítik őt is. Óriási
erőfeszítéssel felépített karrierjét
rombolják szét.
De miért ezt az utat választja,
miért válik fokról fokra
egyre aljasabbá? Talán nem kell erre válaszolnunk,
csak elfogadnunk: így
történt. László Zsolt ezt a folyamatot
mutatja meg kiemelkedően, sokrétűen.
Kínlódását a nőkkel (előbb a
prostituált Hilde – Martinovics
Dóra, majd a
kémkedő Sophia Deljanov(a) grófnő – Söptei Andrea). Első
lépését hajlama
„kiélésére” igen nehezen teszi meg
– és nyilvánvalóan rosszul (hiszen
kirabolják, és megveretése is intő jel).
Von Epp báró (Kulka János) estjén
– bálján – derül ki igazán
számára (is), hányan vannak az ő oldalán;
még a kezdettől ellenségének
számító,
gazdag családból származó,
(párbajban) gyilkosságtól sem visszariadó
von Kupfer
(Stohl András) is.
Különös világ, különösnek
látszó indulatokkal. Osborne nagyjából
összefoglalta az akkori nézeteket a
„homokosok”-ról, egészen lehetséges
„kiirtásukig”. Redl ezredes ezen sem tud
szórakozni, mint a többiek, inkább
elsiet.
Azért visszahúzódó,
zárkózott, mert kémügyekkel foglalkozik,
vagy azért sikeres ebben, mert eleve zárkózott?
– mégis mindenhol nyomokat
hagy: kifizetetlen számlákat, szerelmes leveleket. A
fényképek pedig már akkor
is veszélyes fegyvert jelentettek a leleplezésre.
A rendezés technikai
megoldásai érdekesek. „Fenn” berendezik
a színtér egy részét, majd leeresztik
hozzánk. Lépcsőkként szolgálnak. A
szereplők
oldalról is bejöhetnek, de fentről is leereszkedhetnek,
illetve felfelé
távozhatnak. Mindez kétségkívül
még mozgalmasabbá teszi az előadást.
Többen több szerepben
játszanak, olykor nehéz
megkülönböztetni őket szerepeikben (pl. a bálon),
talán szándékosan is. De
egyesek nagyon is kiemelkednek, mint pl. Stefan Kovacs
hadnagyként (Fehér
Tibor), vagy Albrecht pincérként (Farkas Dénes).
Kulka János a báró
szerepében tökéletes mind mozgásban, mind
játékában. Másképpen hiteles Gáspár Sándor (m.v.) Oblenszkij,
orosz ezredes
szerepében, aki emberileg is közelebb kerül Redlhez. Szatory Dávid is
többféle
szerepben jelenik meg, de igazán sosem kerül közel
Redlhez. Az ő szíve igenis
Stefáné (és nem Sophiáé).
Redl zárkózottsága
mögött sok aljasság, vagy inkább
kíméletlenség, számítás
rejtőzik. Erre nagyon pontosan rámutat viszonya von
Kupferhez, akinek szobát ugyan ad, de érzelmet nem, sőt,
nyugodtan feláldozná
őt Krakkóért.
Azt hihetnénk, az osztrák hadsereg
egyenruhái unalmassá
teszik a „jelmeztárat”. De nem így van. A
bál ebben is kiemelkedik, bár itt is
megjelennek – fehér – egyenruhák. Meg
fehér furcsa női öltözékek, szinte
egyformák. Nem beszélve von Kupfer
öltözékéről, ami még fénylik
is… Itt Kulka
fekete kabátja (és persze egész
megjelenése) kirívó. Ő társadalmi helyzete
folytán, megteheti! A
homoszexuálisokra jellemző viseletet pedig csak az
aranyszínű köntös mutatja
Redl hálószobájában. (Jelmez: Füzér Anni.)
A melegek sem egyformák. Pl. nem lesz
mindenki kém sem… Az
előadás mindent megmutat (szinte) — és mégis
keveset. Érzékeltet viszont nagyon
sokat szenvedésről, szenvedélyről, (rossz)
döntésekről, érzésekről. Redl legelső
„belekeveredése” társa
párbajozásába, amely halállal
végződött – a
belekeveredés oka is nyilván érzelmi,
bármennyire is tagadja – vitte tovább ezen
az úton minden fogadkozása ellenére (hogy nem
keveredik bele azután semmibe)? –
nagyon is emberi.
A darab annak az embernek a
tragédiája, aki „nem találja
magát”. Az előadás szinte több
kérdést hagy megválaszolatlanul, mint amennyit
megválaszol.
Ettől még izgalmasabb. A bál mintha egy másik
világban játszódna. Pedig az is
létező világ.
Jellegzetes von Taussig
szerepében Szabó
Kimmel Tamás. Von
Möhlként Znamenák
István jelenik meg. Több szerepben láthatjuk László Attilát,
borbélyként is Hollósi
Frigyest, a katonai ügyészt, Kunz őrnagyot Hevér Gábor
játssza. Steibauer Seres
Dániel, Pincér Gergye
Krisztián.
Györgypál Katalin
(Megjelent a Kláris 2012/6.
számában.)
