Képtelen komédia két felvonásban – közli a műsorfüzet és a színlap. A képtelenség itt gogoli értelemben a groteszket jelenti, merthogy a szerző (Alekszandr Szuhovo-Kobilin) is Gogol köpönyegéből bújt ki, ahogy a többi orosz realista író. Elbert János fordította – már ő is klasszikus –, a „fordító jutalomjátékának" tekintette Tarelkinjét.
A színpadi tér kialakítása határozza meg az előadás alaphangját. A színpadot mindkét felvonásban szinte üresen hagyja a rendezés (rendező: Mácsai Pál, díszlet: Izsák Lili), mindössze egy-egy lépcső funkcionál, előbb lefelé menő a bejárathoz, a másodikban felfelé, a verőhelyekhez tartó fokozatokkal, a hiányzókat a hivatalnokok töltik be saját testükkel pótolva a hiányt. A főként üres térben való rendezés a színész alakítására koncentrál, mert az válik lényegessé. A nyolc színész önmagából teremti meg az összesen 26 figurát, a jelmezek és a maszk, sőt a fogprotézis – mint színészi segédeszköz – sokat segítenek (jelmeztervező: Nagy Fruzsina) az alakok megformálásában. Egy-egy figura megteremtésében a színész a felismerhetetlenségig át tud változni, pl. a főszereplő Tarelkin a szemünk láttára lényegül át Kopilovvá.
A történet a 19. századi orosz bürokratizmus pokoli bugyraiba visz el bennünket, a gogoli „holt lelkek" világába. Tarelkint a hitelezők szorongatják adóssága miatt, másfelől gyűlöli főnökét, ezért elhunyt társbérlője bőrébe bújik, közben saját magát eltemetteti, a koporsó a színpadon, benne döglött halakkal, imitálandó a bomló szerves anyag hullaszagát. Így megszabadul az uzsorásoktól, és zsarolni tudja a gyűlölt főnököt holmi kompromittáló iratok sejtetésével. Az események eszkalálódnak, bekapcsolódik a rendőrség, megjelenik Kopilov élettársa a gyerekekkel, jellegzetes figurák a környékről, akiket így vagy úgy megtör az erőszakszervezet önkénye, hatalmaskodása és verőlegényei. Eközben a rendőri hivatalnokokról kiderül, hogy rendkívül ostobák, korruptak, a főnökeikkel szemben szolgalelkűek.
Tarelkint végül is legyűri a hivatal olajozott fogaskereke, örül, ha mentheti az irháját, és maradhat Kopilov bőrében tovább élve. A nézőben végig ott bujkál az az érzés, hogy a szerző 1868-ban megírt (és részéről is megélt) története nem egyszeri, nem kizárólag orosz, és nem is olyan régi jelenség, hanem azóta is itt él velünk, és nyomorítja mindennapjainkat. Testi-lelki megtörés, elhallgattatás, korrupció, mint tudjuk, nem veszett ki mai világunkból sem. Főhősünk annyira megjuhászodik, hogy végül beépül az apparátusba, legalábbis főnökétől állást remél. Az eltört gerinc esete.
A groteszk játék nagyszerű színészi teljesítményeket hoz felszínre. Maradéktalan a címszerepet játszó Debreczeny Csaba alakítása, ezúttal jó választás volt a szerepre. Fergetegesen játssza Raszplujev körzeti rendőrbiztost Vajda Milán (a tragikusan elhunyt Vajda László fia, megszólalásig hasonlít apjára, és még tehetséges is), a főnököt és a kapitányt egy személyben játszó Epres Attila, a rendőrkapitányt alakító Gyabronka József. Csak ámulunk-bámulunk Bíró Kriszta mosónét és kereskedőt egyaránt jól játszó szereplésén, ahogy Takács Nóra Diána termetes házvezetőnője, majd földbirtokosa is telitalálat. A kisebb szerepeket Ficza István és Máthé Zsolt játsszák, ez utóbbi Unmöglichkeit doktor szerepében a legemlékezetesebb, aki fiktív gerinceltávolítási műtétet hajt végre nyílt színen – sikerrel.
A játékhoz aktualizált zene tartozik, ami sokszor egy-egy akkord, zenei effektus, legtöbbször azonban dobbal, cintányérral előállított zaj, hangutánzás. Mindenképp illik a groteszk játékhoz, amit Kákonyi Árpád varázsol elő számunkra élőben. Annyira szerves része az előadásnak, hogy az egyik rendőrségi jelenetben őt is felviszik a színpadra és elagyabugyálják, de kitör belőle hősiesen.
Ezúttal is jót szórakoztunk az Örkényben.
Földesdy Gabriella
