Nehéz mesterség a színházi kritikusé, amikor olyan színdarabról kell írnia, mint David Gieselmann kamaradarabja. Azért nehéz – többek között –, mert ez esetben jó szívvel nem tudok még egy kicsiny dicséretet se kicsikarni magamból. Ilyenkor van az, hogy elgondolkodik a magamfajta mezei kritikus, miért is mutatta be ezt a színház? Aztán, miért is írta meg a szerző? El akart idegeníteni? Tükröt tartani nekünk, a nézőknek? Csak egyszerűen szatíra, amiben kigúnyol egy általa megfigyelt jelenséget? Mindez benne van, mégis úgy vélem, hatalmasan elhibázott valamit szerző is, színház is, rendező is. A színészek talán szenvednek, ez persze nem bizonyos.
David Gieselmann fiatal német drámaíró, épp ezzel a művével „futott be", az ősbemutatója Londonban volt 2000-ben, a Royal Court Theaterben, a rendező Richard Wilson. Még abban az évben felocsúdtak a németek, és műsorra tűzték, az anyanyelvi bemutató ugyanabban az évben, Berlinben volt. Műfaját hol abszurd játékként, hol vidám színműként tüntetik fel, vagy egyszerűen csak vígjátékot írnak. Nálunk először a székesfehérvári színház játszotta 2008-ban, ezt követte a jelen rendezés 2010-ben a Sinkovits Színpadon, és 2012-ben Szegeden fogják színre vinni.
A „Kolpert úr" cselekménye mindössze annyi, hogy két házaspár (az egyik pár nincs összeházasodva, és ezt a hölgy sokszor hangsúlyozza) együtt tölti az estét egyikük lakásában. A vendéglátás furcsa módon zajlik. Sarah és Ralf vendégfogadása kissé udvariatlan, a vacsorát egy pizza rendelés formájában oldják meg, erotikus mozdulatokat tesznek egymás irányában, majd a vendégekkel is próbálkoznak erotikusan viselkedni. Mindaddig a két vendég türelmes velük szemben, amíg be nem jelentik, hogy megölték Kolpert urat, aki itt fekszik a hatalmas barna ládában, ami betölti a fél szobát. A bejelentés nem várt indulatokat gerjeszt, főként Bastian lesz ideges, dühöng és ordít, követeli a hulla megtekintését, aztán Edith árulja el, hogy Kolpert úrral viszonya volt a liftben. Az említett úr ugyanis közös munkahelyük igazgatóságán dolgozott (talán ő volt az igazgató?), amíg élt.
A vendégek őrjöngésekor Sarah és Ralf egyszerűen közlik, hogy nem is igaz, hogy megölték Kolpertet, csak kitalálták mindezt, mert unatkoztak, legyen már egy kis izgalom. A dolog azonban magától is bonyolódik tovább. Megérkezik a pizzás, aki előbb téves rendelést hoz ki, majd ismét megjelenik a kívánt menüvel, ekkor azonban kiderül, nincs annyi pénzük, hogy kifizessék a rendelést. A következő fordulat az, hogy kinyílik a faliszekrény, és kiesik belőle Kolpert hullája (mellesleg fél órája a felesége kereste a férjét telefonon). Elszabadulnak az indulatok, ennek áldozatul esik a pizzás fiú, akit Edit leszúr késsel, így már két hulla van, s mindkettő a ládába kerül.
De nincs megállás, amíg Edith a fürdőszobában átöltözik, Sarah és Ralf megölik Bastiant, és beteszik harmadikként a ládába őt is. A jól végzett munka után meztelenre vetkőznek, és beülnek egy-egy ablakba. A játéknak vége, a három megmaradt szereplő kicsit felvillanyozta unalmas életét, kielégültek tőle, most pihennek.
A történetben megjelenő emberi magatartás igen messzire vezet, a szociológus remekül tudná igazolni statisztikákkal – bizonyára –, hogyan jut el a 20-21. századi átlagember addig, hogy már semmi nem tudja lekötni, megrendíteni, csak a gyilkos játék. Unatkozom, tehát megölök valakit, akármiért, nem kell igazán súlyos indok. A darabban a gyilkosság életformaként jelenik meg, megoldás valamire. Míg Sarah és Ralf játszanak, hogy ne unatkozzanak, Edit kielégül, amikor megszabadul arrogáns férjétől, Bastiantól. Ha ez a színdarab egy szatíra, akkor mindez negatív előjellel értendő, és arról szól, hogy lám-lám, ide vezet a „mindent szabad" életforma. Ám a befejezés nem sugallja egyértelműen a létforma elutasítását. A néző könnyűszerrel azonosulhat a „játékos" gyilkosokkal, vagyis vígjátékként éli meg, és jókat nevet a történeten. Szabad-e mindezzel viccelni? Szabad, mert van rá közönség – mondhatná a színház, ha kérdeznénk. Gieselmann darabját a külföldi siker teszi szalonképessé.
Sipos Imre rendező nem döntötte el, hogy vígjátékot vagy abszurdot visz színpadra. Ki így, ki úgy látja majd, és ez nem lehet baj – gondolhatta. Rendezésének legjobb momentuma, hogy néhány elidegenítő effektust alkalmaz, s legalább azoknak tesz ezzel egy gesztust, akik undorodnak, legalábbis elutasítják az unatkozó gyilkosok életformáját. A szereplők gusztustalanul esznek, kihívóan és szemérmetlenül viselkednek, ízléstelenül piszkálják egymást, egyikük WC-nek használja a ládát, ha kell, levetkőzik, hentereg a széken, kihányja az ételt, homlokra írt barkóbát játszanak stb.
Szlávik István díszlete műanyag lakótelepi lakásbelső, csúnya, fantáziátlan, híven jellemzi az ott lakó párocskát. Ebből a miliőből lóg ki a hatalmas barna, festett láda, ami a hullák lakhelyéül szolgál. Tordai Hajnal jelmezei is „lakótelepi" ízlést idéznek.
Bede Fazekas Szabolcs és Ruttkay Laura házigazdaként hálásabb szerepet kaptak, amit híven, lelkiismeret furdalás nélkül el is játszanak, Benkő Nóra Edithként nagy átalakuláson megy keresztül, frusztrált, megszeppent egérszerű lényként jelenik meg a darab elején, a végére kielégült gyilkos lesz belőle, magabiztossá válik. Nehezebb volt Fillár István szerepe Bastianként, logikátlan figurát kellett alakítania. Rancsó Dezső pizzása életszerű, vidám fickót játszik, hálás szerep.
A „Kolpert úr" erőltetett, színházi szempontból szegényes megoldásai nem valók a Magyar Színház stúdió színpadára. Jobban jártak volna, ha kihagyják. Mi is jobban jártunk volna, ha nem nézzük meg.
Földesdy Gabriella
