2011-ben 80 éves évfordulót ünnepel Szegeden a szabadtéri színpad. A jubileum nem annyira kerek – mégse 100. évforduló –, hogy nagy országos felhajtás legyen, de jelentős annyira, hogy megtiszteljük egy kiemelkedő produkcióval. Ezúttal a Vidnyánszky Attila által rendezett Madách-főmű hivatott ennek betöltésére.
Madách Tragédiája méltó megünneplése a 80. évfordulónak, a magyar dráma- és színháztörténet legnagyszerűbb alkotása, kihívás minden rendező számára. Németh Antal, a Nemzeti Színház kiemelkedő jelentőségű igazgatója 1935—44-ig több alkalommal kifejtette, hogy a magyar színházi kultúra külföldre vitele Madách művén keresztül valósulhatna meg. Ő maga nyolcszor rendezte meg a Tragédiát, de Szegeden egyszer sem.
Madách műve végtelenül sok megoldási módot kínál az értő alkotó számára, ha szabad térről van szó, még nagyobbak a lehetőségek. Vidnyánszky Attila harmadik alkalommal rendezi meg a Tragédiát, az első kettőt nem láttam, így ezekkel sajnos nem tudom összehasonlítani. Ő is azt vallja, hogy Madách műve „inspiráló szöveg", „milliónyi megfogalmazást hívhat elő". A mostani rendezésnek vannak erényei, rendkívül jó ötletei, itt-ott merész újdonságai, de vannak hibái is, legalábbis zavaró tényezői, amit még egy hozzáértő sem tud egy csapásra megemészteni.
Fontos mindenek előtt leszögezni, hogy ez a rendezés nem „ismeretterjesztő" előadás, aki nem olvasta, nem ismeri Madách művét, ezt látva nem fogja ismerni a továbbiakban sem. A mű ismeretének birtokában, kellő tárgyi tudással nézve, hallgatva lehet elmélyedni benne és gondolkozni azon, mit tartott fontosnak most a rendező.
Egy másodpercnyi szünet sincs a színváltozások közben, legfeljebb az átöltözés, vagy egy-egy díszletelem jelenik meg, feltűnő a tempó, amit a rendező diktál, persze, így is éjfél után 10 perccel van vége az előadásnak, ami este 9-kor kezdődött.
A rendezés dupla keretbe zárja a drámai költeményt. Nemcsak a keretszínek léteznek, amit Madách alkalmazott (az első három és az utolsó), hanem ezt is megelőzi egy keret, amikor az első emberpár életük derekán visszanéz, és felidézi a paradicsomi időket: „Hová lett énem zárt egyénisége?" – ezzel a kérdéssel kezdődik a szegedi Tragédia. A másik keretjáték, amikor Ádám némely színekben kívülről nézi magát, egyes szerepeit fáraó, Miltiádész, Kepler) más színész alakítja. A megosztott szerep első pillanatban zavar bennünket, aztán megszokjuk.
Zavaró furcsaság a színpadra átdolgozó dramaturg részéről – aki azonos a rendezővel – a szöveg megnyirbálása. A Tragédiából mindig is húztak, már Paulay is jócskán kihagyott belőle, sőt színt is hagyott el, szöveget átruházott, ám most és itt sok esetben a jól ismert szállóigék is csak felerészben hangoznak el. Kepler siralmából, melyben Borbálát beletörődéssel jellemzi, épp a közepe marad el – „Minő csodás kevercse rossz s nemesnek a nő, méregből s mézből összeszűrve. Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt" –, de van az ilyesfajta húzásra más példa is.
A hatalmas színpadot jól használja az előadás, ám ennek az ára – és a szerepmegosztásoknak egyben –, hogy sokszor nem tudjuk, mi nézők megállapítani, éppen ki beszél. Ez a jelenség azt mutatja, hogy a rendező számára fontosabb volt a látvány nagyszerűsége, a frappáns, állandóan vibráló, dinamikus díszlet, a sok mozgás, és kevésbé fontos a szöveg, ami mindig sietős tempóban hangzik el.
És most jöjjenek az erények, az előadás meglepetései. Az Úr hosszú, fehér ruhában ácsorog a 15 m-es tekercs alakú díszlet tetején, onnan szól, s parancsol. Ám az utolsó színben már nincs fönt, és nem szól fentről, mert lejött az emberek közé, hétköznapi ruhát öltött, és már nem parancsolgat. A „küzdj és bízva bízzál"t sokszor elismétli, aztán a szállóigét átveszi tőle a többi szereplő, sokszor hangzik el. Ez az egyetlen remény maradt a mai embernek, önmagára van hagyatva egy Isten nélküli világban, így magának mondogatja, hogy élni tudjon. Ez a szegedi Tragédia üzenete számomra. Emellett számos jó ötlet kápráztatja el a nézőt, mindenek előtt a dinamikus mozgások, díszletlovas vonulások, a halálnak díszletként való bevonulása néhány színben (díszlet- és jelmezterv: Alekszander Bilozub), az anyaföld szimbolikus és valóságos színpadi szerepe, a római szín vad orgiája, ami azért mégis megmarad a jó ízlés határain belül.
A zenei illusztrációk (Mahler, Bruckner, Nono) jól illeszkednek a jelenetekhez, talán még több aláfestést lehetett volna alkalmazni. A színészi teljesítményekről csak elismeréssel lehet szólni. Rátóti Zoltán és Ónodi Eszter becsülettel állt helyt a hatalmas szerepek adta kívánalmaknak, Trill Zsolt Lucifere oly izmos és dinamikus, hogy egy olimpián a tízpróbában is megállná a helyét. A legjobb epizódszerep Blaskó Péter Péter apostola, monológja sokadszor hallva is megrendíti a nézőt. Cserhalmi György Kepler szerepében iszákosságával új színt ad a figurának, Gáspár Sándor Miltiádészként a megszokott figurát hozza. A londoni színben feltűnik Hobo, akinek Verebes Ernő egy külön dalt írt, amely jól illeszkedik a jelenetbe, figyelemreméltó a több nőalakot is megjelenítő Szücs Nelli játéka, valamint jól megállja a helyét Varga József az Úr, színpadon ritkán megjelenő alakjában.
Összesen két alkalommal játszották Szegeden a Tragédiát, július 1-jén és 2-án. Én az utóbbi előadást láttam, ekkor nem volt köszöntő, se protokoll, sőt a végén élénk, de igen rövid tapsolás után engedte el a közönség a színészeket úgy, hogy csak közösen hajoltak meg, egyenként nem volt meghajlás. Ezt ők biztosan csalódásként élték meg.
Földesdy Gabriella
Megjelent: Kláris, 2012/1.
