2011 őszén láthattam Alföldi Róbert új rendezésében Madách Tragédiáját. A nézőtér tele fiatalokkal, ifjúsági előadásként is hirdették – és szép lassan én is fiatalabbnak érezhettem magam. Valóban a Tragédiát láthattuk 2 óra 50 percben – így sem minden egyes leírt sora hangzott el, amit ma már akár természetesnek is vehetünk. Madáchi veretes sorokat hallhattunk mai füllel, láthattunk mai szemlélettel, amennyire ez csak lehetséges. Fiataloknak szólót (elsősorban; 14 éven felülieknek ajánlják) fiatalokkal (főként). Az elején még tarthattam volna a középiskolásoknak tűnő fiatalokkal zsúfolt nézőtértől, de felesleges volt minden aggodalom. Az első néhány percben a sajátos mozgással (koreográfus: Gergye Krisztián), a mai fiataloknak szóló zenével (Szemenyei János), dalbetétekkel megnyerték a közönséget, ha ez egyáltalán szükséges volt.
A teljes Tragédiát láthattuk – olykor (lényeges) morzsákkal innen-onnan, a fülünkben visszhangzó klasszikus mondatokkal – vagy e mondatok első részével –, álomvilággal, mozgalmas képekkel, tömény naturalizmussal helyenként – ahogy haladt előre az előadás, már annyira naturalisztikus elemekkel, amilyenek „nincsenek is": csendes derültségbe ment át itt-ott az addigi feszült figyelem, oldva a régies szövegstílus okozta merevséget. Mert azért Madáchot láttunk, az előadás elején beguruló gépkocsival, ami azután többféle funkciót is betöltött több színen át, míg végül kigördült; laptoppal és kerekes székkel, mindkettő többféle funkcióban. Madách maradt akkor is, amikor Lucifer (László Zsolt) és Ádám (Szatory Dávid) a nézőtéri korláton egyensúlyozva vitatkoztak, megmaradt a játék, a feszültség kettejük között akkor is, amikor a nézőtér kivilágosodott néhány pillanatra, és ők a széksorok között botladozva jutottak vissza a színpadra. Megoldásnak is érdekes ez, több szempontból is.
Nem időztünk sokáig egy-egy színnél. Hiszen ezek pergő álomképek! Aki ismeri a Tragédiát, követhette, hol járunk; aki még nem (jól) ismerte, általános fogalmat kaphatott emberi sorsokról és a történelem rémségeiről-borzalmairól, amiből – ahogyan az Úr (Blaskó Péter) a legelején hangsúlyosan kijelenti – a remény a kivezető út.
A díszlet ennek megfelelően egyszerű, vagy annak tűnik. Mert csaknem egymásra rakódnak. A szinte üres színpadra ömlik a „föld", ami meg is marad az utolsó percig, hiszen újra ott találja magát Ádám, felébredve álmából. Erre raknak járólapokat a piramisépítő rabszolgák, később vízzel (valameddig) telt medencék mélyülnek, két karosszék is kerül a medencék szélére, valameddig ezek a medencék is megmaradnak… Ízelítőt kaphatunk szerelemből-szexből és halálból „brutálisan" és szinte egyidőben. A fentről leereszkedő, óriási súlyos fakereszt azonnal megadja egy másik kor alaphangulatát. A keresztre fel is lehet mászni, onnan beszélni, vagy egymással beszélgetni-vitatkozni. A kereszt sem tűnik el. Előbb kissé felemelkedik, zárdát jelképezve. Sokkal később pedig teljesen leengedik, eldöntik a színpadon, más funkciót kap.
A falanszterhez sem volt szükségük díszletre: a korábbi laptop a kerekesszékkel, majd az átlátszó „celofán"-ruha a jellegzetesen feltartott kéztartással elegendőnek bizonyult az emberietlen világ megmutatásához. Az előadás egészét pedig szinte egybefogja a színpad fölött lebegő óriási ernyő, ami végül rövid időre rá is borul az emberpárra.
Az előadás egészét az egyszerűség jellemzi. Tudjuk, az egész több, mint részeinek összege – a pergő eseményekből egy hosszú folyamat áll össze akkor is, ha valaki – jórészt a szöveg eredeti nehézsége miatt – talán nem ért minden sort. A végül történelmivé váló folyamat lehet Ádámé – egy emberé –, lehet az emberiségé. Éva (Tenki Réka m.v.) alakja olykor kissé háttérbe szorul az előadás folyamán, olykor majdnem észrevétlenül igyekszik kertet varázsolni a „homokon". Máskor azonban erőteljes, tartással, hősiességgel, ha kell, arisztokratikus, ha kell, gyermekét védő, vagy akár szeretőben csalódott asszony. És övé a teremtés végül: az anyaság, ami megváltoztatja Ádám felfogását is. Csaknem bensőséges percek, amikor Ádám megérti, hogy gyermekük lesz…
Szerepe szerint is kiemelkedik Lucifer alakja. Energikus, magyarázó, majdnem-megértő, kissé kételkedő. Emberi mégis. Ádám és Éva – mai fiatalok is lehetnek. Kedvesek, útkeresők, néhol lelkesedők, többször nagyon elkeseredők, különösen Ádám, mozgalmas álmai során. Erre minden oka megvan. Az Úr megjelenik többször is, magyaráz, felhív, oktat – olykor igen hangsúlyosan. Bejárja még a zsinórpadlást is.
Az eredetileg nehezen érthető szöveget csaknem játékossá teszi a sok tehetséges fiatal mozgása, éneke, tánca; a történelem tényleges brutalitását, kegyetlenségét szinte eltúlozva, lassan csaknem komikussá válik akár az „agyvelők" kettészelése, akár a „fóka" belsőségeinek „kioperálása" (itt már egyértelműen kissé derűssé vált a nézőtér hangulata, anélkül, hogy kiestek volna a színészi játék követéséből). A gépkocsi, a laptop, a kerekesszék önmagában kevés lett volna, hogy közelhozza a mai nézőkhöz Madách nagyívű művét; a kevés korhű jelmez tovább erősítette, összességében pedig e rendezői felfogás megvalósítása, úgy tűnik, „fogyaszthatóvá tette" mai színpadon Madách klasszikus művét a mai fiatalok számára is.
A díszlet Menczel Róbert, a jelmez Daróczi Sándor munkája.
Györgypál Katalin
Megjelent: Kláris, 2012/1.
