Az ír származású Bernard Shaw sok borsot tört az angol közönség orra alá legalább hatvan éven keresztül, merthogy majdnem száz évet élt: a 19. sz. közepétől a 20. század közepéig. Iróniája persze angolos volt, nem kellett feltétlenül észrevenni, aki nem akart magára ismerni, jót szórakozott színdarabjain.
Becsszóra nem tudom, manapság mit eszünk Shaw mára már elavult társadalomkritikáján, oldalnyi színpadi instrukcióin, hacsak nem figuráinak báját, amivel telerakta vígjátékait, elsősorban a Pygmaliont, amit 1912-ben írt. A görög mitológiában a szobrász beleszeret saját alkotásába, a szerelemistennő szobrába, az istenek pedig megkönyörülnek rajta, élővé varázsolják a szobrot, hogy készítőjének beteljesülhessen szokatlan vágya. Shaw-nál nincs happy ending, Elisa Doolittle nem megy vissza Higginshez, és még kevésbé megy hozzá feleségül, mert Freddyt választja férjül, akit egyenesen ő akar eltartani. Legtöbbször a közönség erőszakolta ki, hogy a színház megváltoztassa a befejezést, mert úgy tetszett neki, hogy Lisa végül Higginshez menjen feleségül. (Kezdetben Ibsen Nórája is így járt.)
Végül is, gondoljuk végig, amíg Lisa egy londoni külváros nyelvét beszéli, ami ott tájszólásnak számít, magyarra fordítva ezt csak a tanulatlanok helytelen magyar beszédével lehet lefordítani, és nem tájszólással. Amit Lisa elsajátít Higgins segítségével, az ott az arisztokraták nyelve, nálunk az irodalmi nyelv. Mire lehetett menni a szép beszéddel a századforduló Angliájában? Virágboltot lehetett vezetni, de Lisa sem élt ezzel a lehetőséggel, inkább férjhez ment. Shaw humorára jellemző, hogy Lisa apját tette meg színdarabja kulcsfigurájává, aki boldogabb volt szegényen és szutykosan szemetesként, mint kiöltözve évi háromezer font jövedelemmel.
Shaw műveiben legmaradandóbb a figurateremtő készség: a nőies és öntudatos Elisa, aki kikupálódva túljár tanítója eszén, a szórakozott professzor, aki nagy tudós, de ordenárén beszél, lenéz mindenkit, szalonképtelen szokásai vannak, és negyvenen fölül is csak az anyját képes nőként elfogadni. Pickering ezredes, a perfekt úriember, indiai szolgálattal maga mögött, az intelligens mama, aki tudós fiát kritikusan nézi és állandóan kioktatja, a „reálpolitikus" Doolittle papa, akiben semmi szentimentális nincs, a sete-suta Freddy, aki még egy taxit sem tud szerezni az esőben, és Lisa ablaka alatt ácsorog esténként. Freddy sznob anyja és húga üde színfoltja az angol társasági életnek, és Pearsné, a házvezetőnő sem akárki, sejtjük, hogy Higgins áldozata, és odakerülésekor másképp képzelte az életét.
A rendező Valló Péter nem kívánt avantgárd rendezői eszközökkel élni, csak élvezhető keretet teremteni a vígjátéknak. Némi szöveghúzással, függönnyel leválasztott előszínpaddal gördülékennyé lehetett tenni a színdarabot. A színház már-már „házi fordítót" alkalmaz Nádasdy Ádám személyében, aki ezúttal is (mint a Bunburynél) újrafordítja Mészöly Dezső klasszikus szövegét. Ez főként abban mutatkozik meg, hogy a „sár, pocsolya" szavakat következetesen „pöcegödör”-rel cseréli fel – amiből ki kell húzni Doolittle kisasszonyt. Szlávik István díszlettervezőnek két eredeti ötlete is volt, a süllyeszthető fürdőkád és a nyitott taxi, emellett Higgins lakását az otthonosság illúziójával rendezte be. Szakács Györgyi jelmezei visszafogottak, nem hangsúlyozzák, hogy a 20. század eleji Angliában történik minden.
Petrik Andrea Elisája jobb közönségesként, mint előkelő úrhölgyként, ez utóbbit nem is tudja igazán elhitetni velünk. Szervét Tibor Higgins professzora egyenesen hangsúlyozza a szalonképtelenséget: kolbászt majszol kenyérrel anyja teavendégei előtt, infantilis voltát jelzi, hogy odabújik anyja ölébe elkeseredésében. Kár, hogy néha elhadar egy-egy mondatot. Bálint András Pickering ezredese telitalálat, ahogy Szombathy Gyula Alfred Doolittle-ja is, Csomós Mari bölcs Higginsnét játszik, Martin Márta, Klem Viktor, Neudold Júlia tűrhetően alakítják epizódszerepüket. A szélhámos magyar származású tolmácsot Urbán Tibor játssza, a figura torz módon láttatja a felületes sikerembert, pont ő adja a darab magyar vonatkozását, mintha rossz véleménye lett volna Shaw-nak a magyarokról. A színház előterében aztán egy faliújságról tudhatjuk meg, hogy ellenkezőleg: a szerző a legkifejezőbb nyelvek egyikének tartja a magyar nyelvet, még irigykedik is óriási kifejezőkészségén.
Földesdy Gabriella
Megjelent: Kláris, 2011/4.
