Amikor Flaubert megírta híressé vált regényeit nagy vidéki magányában, ráadásként örökül hagyta élettapasztalatának sűrítményét, a „Bouvard és Pécuchet"-t. A franciául nem tudók számára kimondhatatlan két vezetéknévből az átdolgozó és a dramaturg (Forgách András, Boronkay Soma) egy összefoglaló nevet adott címként – Dilettánsok –, ami a mindenbe belefogók, de semmihez sem értők szinonimájaként használatos szó évtizedek óta. Régebben és/vagy eredetileg pozitív értelemben jelentette a tehetséges műkedvelőt. A regény ez idáig szépirodalmi ínyencek olvasmánya volt, azonban, mint oly sok más prózai művet, valamely aktualitása miatt felfedezték a színpadnak.
Egyes tanulmányok felvetik azt a lehetőséget, hogy a flaubert-i alapötlet kétféle módon értelmezhető: két főhősünk a kor áldozata, nem értik meg erőfeszítéseiket, tudományuk pechsorozatok következménye, a világ hálátlanságától szenvednek. Másik magyarázat szerint nevetségesen hülyék, akiket megérdemelten gúnyol ki a környezetük, képtelenek felfogni, hogy amit művelnek, értelmetlen és kudarcra ítélt. Az olvasat – Tóth Árpád nagyszerű fordítása – inkább a második variációt támasztja alá, pont a fergeteges komédia lehetősége teremtette meg az adaptáció lehetőségét.
Ascher Tamás rendező úgy vitte színpadra az 1840-es, 1850-es években játszódó történetet, hogy az nagyjából megmaradjon saját közegében, de egyértelmű legyen a mai kor számára szánt mondanivalója is. A színpadkép a két agglegény lakása lenne, de az az érzésünk, hogy mindig a fészerben vagyunk, a felhalmozott lomok között (díszlet: Khell Zsolt). A két főhős és a mellékszereplők (polgármester, doktor, bérlő, jegyző, csendőr, szobalány, plébános, tanító, fűszeres, házvezetőnő) közötti konfliktusok kísértetiesen leképezik jelenkori mindennapjaink összetűzéseit. Bouvard és Pécuchet akármit csinál a faluban – saját vagyonukból élnek –, belekötnek a szomszédok, csak azzal foglalkoznak, milyen hasznot húzhatnak a számukra érthetetlen két csodabogárból. Az ingyenélés, vagyonszerzés, rágalmazás, a másik végletekig való kihasználása, politikai önérdek, demagógia fényes példái mind itt vannak előttünk. Az 1848-as francia forradalmi változások pontosan úgy változtatják meg a szereplők eredeti hovatartozását, szólamaik pálfordulását, mint az itthoni utóbbi húsz év pártosodása, a jelenkori köpönyegforgatás a pénz és hatalom érdekében. Remekül érvényesül a rendezésben a bűnbakkeresés módszerének alkalmazása – két hősünk lesz a bűnbak természetesen –, az egyház álszent magatartása, mert nem tud kiutat, megoldást adni híveinek. Nem marad más, csak a kaján káröröm és rosszindulat.
Miután Bouvard és Pécuchet mindenben csalódott, öngyilkosságra készülnek, hisz nem érdemes ilyen hazug világban élni. Berontanak a falubeliek, és kis híján meglincselik a semmiről sem tehető áldozatokat. E világon nincs hely számukra, egy megoldás maradt, egy másik bolygó…
Kitűnő alakításokra van lehetőség a darabban. Máté Gábor és Elek Ferenc fürdik a jobbnál jobb szituációkban, látszik, hogy maguk is élvezik a játékot, ami közben komollyá is válik időnként. A legjobb epizódalakítás Nagy Ervin polgármesterként, Pálos Hanna (e.h.) játéka ígéretes, mint gyengeelméjű Amélie, jó volt még Szirtes Ági, Ónodi Eszter, Fekete Ernő, Kovács Lehel. Szakács Györgyi jelmezei diszkrétek, belesimulnak a környezetbe, egyszerre korhűek és kortalanok.
Van egy kivételes pillanat az előadásban. A két „tudós" vendégeinek bemutatja a kertet, ekkor a szereplők lejönnek a színpadról a nézőtér elé, és mi, a nézők leszünk a kert, aminek csodáit bemutatják. Lélegzetvisszafojtva ülünk a meglepetéstől, egy pillanatra a kirakatban érezzük magunkat, mi is olyanok vagyunk, mint azok, akikről ez a keserű történet szól.
Földesdy Gabriella
Megjelent: Kláris, 2011/6.
