Örökké virágáruslány
Széppróza
Salánki Anikó
Pali bácsi meg a forradalom
Az öreget mindenki
ismeri és tiszteli a
környéken. Ennek egyik oka csak a kor, a többi meg a
tapasztalatnak, életbölcsességnek, tudásnak,
az érdeklődő-tiszta tekintetnek szól.
Hófehér haját, bajuszát, kék
szemét, barázdált arcát bizony a
nála jóval fiatalabb középkorúak is
néha irigykedve figyelik. Jól tartja magát,
hajnalban már az utcát vizslatja, s vödörbe
szedegeti a mások által eldobált szemetet.
Ünnepek előtt még jobban odafigyel, s ahogy
magyarázza a hajnali lapkihordónak, ezzel is megtiszteli
ezeket a napokat, a maga szerény eszközével.
Egyik legszebb
történelmi eseménynek 1848.
március 15-ét tartja. Ilyenkor nem dolgozgat a kertben,
fehér inget vesz, gallérjára kicsit már
megkopott kokárdát tűz. A rádió halkra van
állítva, komolyzene szól, ahogy illik. A
szépen leterített asztalon díszes
kiadású Petőfi-kötet. A kicsit hűvös tavaszi
szél után jólesik a kiskonyha langy melege
és a mézes-csipkebogyós tea, s a betérők
szívesen hallgatják Pali bácsi emlékeit.
Nem is kell nógatni, már kezdi is a mesét:
– Ilyenkor mindig
eszembe jutnak a régi
márciusok, azokra jobban is hajaz az ilyen vénember, hisz
már rég elütöttem a kilencvenet. Kint laktunk
tanyán, volt a hét fiával elég dolga
kedvesanyánknak, de meg kell hagyni, hogy mi már igen
korán munkára voltunk fogva, ki-ki kora meg
tehetsége szerint. Nem is ment volna az másként.
Esténként meg beszélgettünk, kukoricát
morzsoltunk, édesapánk meg ha nem volt túl
fáradt, olvasott ebből a szép nagy verseskönyvből.
Szép bariton hangja volt, és úgy tudott szavalni,
hogy szájtátva hallgattuk. Édesanyánk varrt
mindőnknek kokárdát, na arra úgy
vigyáztunk, mintha kincs lett volna, mert nékünk az
volt. Betakargattuk újságpapirosba, és a
szekrény legfelső szögletébe dugtuk. A városi
ünnepségre mindig bementünk, a tanyát
rábíztuk Tódor apóra, a szomszéd
öreg juhászra, aki átjött arra az időre, hozta
Hattyút, a nagy fehér komondort.
Korán indultunk,
hogy el ne mulasszunk semmit, ritka
élmény volt bent lenni a városban, ahol
kövezett utcákon dobogott a lovak patája,
szép női szobor állt a főtéren, és a
víz az ég felé szökött, ez maga volt
nekünk a csoda. A gémeskút a munkát
jelentette, hisz húsz-harminc szarvasmarhának sokszor
kellett lemeríteni a vödröt, de szökőkutat itt
láttunk először. Büszkén ültünk a
kocsiderékban, anyánk ünnepi kendőt
kötött, apánk kihúzott derékkal
feszített a bakon, és sokan elismerően
nézték a két jól tartott, fényes
szőrű fekete lovunkat is.
Szép volt az
ünnepség, fújt a lanyha
szél, lobogtatta a zászlókat. Mi meg, kis tanyasi
gyerekek, ámuló szemmel néztünk mindenhova,
és hetekig erről a napról beszéltünk.
Gyerekként
hányszor elképzeltem, hogy
állok a tömegben, nem figyelek az arcomba csapó
hideg esőre, hallgatom Petőfit, és kiabálom én is,
hogy rabok tovább nem leszünk! Lobogtatom a 12 pontot,
még nyomdaszagú, festékes lesz tőle az
izgalomtól nedves tenyerem, és az első sorban vonulok,
hogy kiszabadítsam a fogságban sínylődő
Táncsicsot. Olyan egyszerűnek és szépnek tűnt az
egész forradalom. Bizony, régen volt az a 48, amiből nem
engedett a magyar, hiába is akarták
rákényszeríteni, nem felejtették el.
Azért van, hogy minden településen találni
Kossuth meg Petőfi utcát, de én szívesen gondolok
a névtelenekre is, akik aztán
vérüket-életüket adták a
csatatéren, hogy szabadság legyen, ne rabság. Meg
az asszonyokra, gyerekekre, akik gyámolító
nélkül maradtak, és megvívták a maguk
harcát az életért, mert bizony fekete napok
követték azt a pirosbetűs ünnepet.
Kicsit könnyes
lett az öreg szeme, eszébe jutottak
a testvérei, akik már várják őt valahol a
túlparton, mert egyedül maradt, ahogy mondani szokta,
emlékezőnek.
Erzsi néni,
élete párja vigasztalóan
simította végig a kezét, majd kicsit huncut
mosollyal megszólalt:
– Ha jól
belegondol, meg utána is néz,
láthatja, hogy milyen csoda napja lehetett akkor Petőfi
Sándornak!
Az öreg
bólogatott, és keresgélni kezdett
a versek között, felesége meg elpirulva folytatta:
– Én meg
kiszámoltam, hogy Petőfi Zolika
pontosan 9 hónapra született, hogy kitört a
forradalom, szóval mi minden belefért abba a napba!
– és ekkor már mindenki nevetett.
Igazi
őszinte-ünnepi nevetéssel.
♣ ♣
♣
|