Széppróza

Salánki Anikó

Pali bácsi meg a forradalom

Az öreget mindenki ismeri és tiszteli a környéken. Ennek egyik oka csak a kor, a többi meg a tapasztalatnak, életbölcsességnek, tudásnak, az érdeklődő-tiszta tekintetnek szól. Hófehér haját, bajuszát, kék szemét, barázdált arcát bizony a nála jóval fiatalabb középkorúak is néha irigykedve figyelik. Jól tartja magát, hajnalban már az utcát vizslatja, s vödörbe szedegeti a mások által eldobált szemetet. Ünnepek előtt még jobban odafigyel, s ahogy magyarázza a hajnali lapkihordónak, ezzel is megtiszteli ezeket a napokat, a maga szerény eszközével.

Egyik legszebb történelmi eseménynek 1848. március 15-ét tartja. Ilyenkor nem dolgozgat a kertben, fehér inget vesz, gallérjára kicsit már megkopott kokárdát tűz. A rádió halkra van állítva, komolyzene szól, ahogy illik. A szépen leterített asztalon díszes kiadású Petőfi-kötet. A kicsit hűvös tavaszi szél után jólesik a kiskonyha langy melege és a mézes-csipkebogyós tea, s a betérők szívesen hallgatják Pali bácsi emlékeit. Nem is kell nógatni, már kezdi is a mesét:

– Ilyenkor mindig eszembe jutnak a régi márciusok, azokra jobban is hajaz az ilyen vénember, hisz már rég elütöttem a kilencvenet. Kint laktunk tanyán, volt a hét fiával elég dolga kedvesanyánknak, de meg kell hagyni, hogy mi már igen korán munkára voltunk fogva, ki-ki kora meg tehetsége szerint. Nem is ment volna az másként. Esténként meg beszélgettünk, kukoricát morzsoltunk, édesapánk meg ha nem volt túl fáradt, olvasott ebből a szép nagy verseskönyvből. Szép bariton hangja volt, és úgy tudott szavalni, hogy szájtátva hallgattuk. Édesanyánk varrt mindőnknek kokárdát, na arra úgy vigyáztunk, mintha kincs lett volna, mert nékünk az volt. Betakargattuk újságpapirosba, és a szekrény legfelső szögletébe dugtuk. A városi ünnepségre mindig bementünk, a tanyát rábíztuk Tódor apóra, a szomszéd öreg juhászra, aki átjött arra az időre, hozta Hattyút, a nagy fehér komondort.

Korán indultunk, hogy el ne mulasszunk semmit, ritka élmény volt bent lenni a városban, ahol kövezett utcákon dobogott a lovak patája, szép női szobor állt a főtéren, és a víz az ég felé szökött, ez maga volt nekünk a csoda. A gémeskút a munkát jelentette, hisz húsz-harminc szarvasmarhának sokszor kellett lemeríteni a vödröt, de szökőkutat itt láttunk először. Büszkén ültünk a kocsiderékban, anyánk ünnepi kendőt kötött, apánk kihúzott derékkal feszített a bakon, és sokan elismerően nézték a két jól tartott, fényes szőrű fekete lovunkat is.  

Szép volt az ünnepség, fújt a lanyha szél, lobogtatta a zászlókat. Mi meg, kis tanyasi gyerekek, ámuló szemmel néztünk mindenhova, és hetekig erről a napról beszéltünk.

Gyerekként hányszor elképzeltem, hogy állok a tömegben, nem figyelek az arcomba csapó hideg esőre, hallgatom Petőfit, és kiabálom én is, hogy rabok tovább nem leszünk! Lobogtatom a 12 pontot, még nyomdaszagú, festékes lesz tőle az izgalomtól nedves tenyerem, és az első sorban vonulok, hogy kiszabadítsam a fogságban sínylődő Táncsicsot. Olyan egyszerűnek és szépnek tűnt az egész forradalom. Bizony, régen volt az a 48, amiből nem engedett a magyar, hiába is akarták rákényszeríteni, nem felejtették el. Azért van, hogy minden településen találni Kossuth meg Petőfi utcát, de én szívesen gondolok a névtelenekre is, akik aztán vérüket-életüket adták a csatatéren, hogy szabadság legyen, ne rabság. Meg az asszonyokra, gyerekekre, akik gyámolító nélkül maradtak, és megvívták a maguk harcát az életért, mert bizony fekete napok követték azt a pirosbetűs ünnepet.

Kicsit könnyes lett az öreg szeme, eszébe jutottak a testvérei, akik már várják őt valahol a túlparton, mert egyedül maradt, ahogy mondani szokta, emlékezőnek.

Erzsi néni, élete párja vigasztalóan simította végig a kezét, majd kicsit huncut mosollyal megszólalt:

– Ha jól belegondol, meg utána is néz, láthatja, hogy milyen csoda napja lehetett akkor Petőfi Sándornak!

Az öreg bólogatott, és keresgélni kezdett a versek között, felesége meg elpirulva folytatta:

– Én meg kiszámoltam, hogy Petőfi Zolika pontosan 9 hónapra született, hogy kitört a forradalom, szóval mi minden belefért abba a napba! – és ekkor már mindenki nevetett.

Igazi őszinte-ünnepi nevetéssel.

♣    ♣    ♣