Édesanyám 18 évesen pár hónapos fiatalasszony volt, édesapám szülői házában éltek, közös konyhán osztozva a szülőkkel.
Én akkor még meg sem születtem. Anyukám a reggeli munkáját befejezve átment a szomszédba, később én is szívesen töltöttem ott az időt. Az ifjú férj számon kérte feleségét, hol volt, miért ment el. Képzelem, anyukám milyen ijedten rebegte:
– Unatkoztam.

Apám kirohant a kamrába, felkapott két szakajtót – egyikben bab, másikban borsó volt –, haragjában a konyha közepére öntötte, összekeverve őket. Akkor már az anyós is ott volt, és a helyzet komikumán elnevette magát. Hogy mit érzett, mit gondolt az Anyám, nem tudhatom, de nem tudta megbocsátani Nagymamának azt a nevetést. Később, mikor elköltöztek, soha nem látogatta meg az anyósát, hiába üzent az érte. Talán még a temetésére sem ment el. Lehet, hogy még a halál sem tudta megbékíteni?