Sok emlékem fűződik Petőfi Sándorhoz, az Alföld, a Tisza, a Nemzeti dal költőjéhez. Olyan csodálatosan írja le szülőföldjét, az Alföldet, azt a horizontot, amit csak ott lehet látni. A végtelen pusztaságot, a búzatáblákat ringató lágy szellőket, a nap mindent elborító fényességét, a gomolygó felhőket, a mozdulatlanságba dermedt tanyavilágot, amit ilyen szerelmes lángolással csak ő volt képes ábrázolni. 
Nyaranta nagyszüleimnél töltöttük az egész szünidőt, segítettünk a nem messze lévő kis  kukoricásban kapálni, gyomlálni nekik. A barátnőimmel kecskét, libát, tehenet őriztünk, a hőség elől az árnyékba húzódtunk, figyeltük a madarak röptét, hallgattuk csicsergésüket. A homokos talajon könnyű volt mezítláb járni, de időnként annyira égette talpunkat, hogy a cserjésbe menekültünk. Ezek az élmények határozták meg gyermekkoromat. Felejthetetlen volt az is, amikor hirtelen forgószél támadt, nagy, fekete felhők gyülekeztek, majd zúdult ránk a már várva várt zivatar. Nem féltünk a villámlástól sem, hiszen megszoktuk. Amilyen gyorsan jött, úgy is szűnt meg a vihar, a homok hamar beszívta a sok esőt, alig maradt nyoma a földeken. Mégis segített a gabona növekedéséhez, a zöldségek, gyümölcsfák is elég folyadékot kaptak, így volt elég élelmiszer. 
Petőfi ugyanúgy ismerte a kevés szavú, földműves embereket, mint én akkor. Ritkán szóltak, de akkor olyan bölcsen, ami csak annak köszönhető, hogy volt idejük gondolkodni a fáradságos munka mellett. A sokféle nemzetiségű, dolgos ember egymással barátságban élt, számíthattak arra, hogy a bajban segítenek a szomszédok. A megtermelt búza, rozs, árpa és a gyümölcsök adták mindennapi kenyerüket, megélhetésüket. Az aszályos években alig volt termés, de mindig tartalékoltak annyit, hogy tudjanak ősszel vetni. Az évszázadok óta generációk gyűjtötte vagyonkájuk ilyenkor tönkrement, sokszor meg is semmisült, de ők optimistán néztek a jövőbe, tudták, ha szorgosan munkálkodnak, akkor annak eredménye is lehet. Ha a megzabolázatlan Tisza kiöntött, vízben állt minden, a magok kiperegtek, de mindig újrakezdték, és ha a Jóisten rájuk mosolygott, megint termett elegendő gabona, az emberek és állatok nem éheztek sokáig. Földesuraik kizsigerelték a jobbágyokat, de ott kellett maradniuk, ahol születtek, el kellett viselniük a zsarnokságot. Amikor már felszabadították őket, a nehéz években más vidékekre tudtak menni, ahol biztosíthatták megélhetésüket, és az otthon maradottaknak is küldhettek segítségül valami kis pénzt. A gyerekek korán megtanulták, hogy felnőttek módjára kell viselkedniük, munkát vállaltak, hét-nyolc évesen elszegődtek a Dunántúlra, a fiúk a földeken dolgoztak hajnaltól napnyugtáig, a lányok az urak szolgálólányai lettek. Kiszolgáltatott helyzetükben elvégezték mindazt a „piszkos” munkát, amit a grófi kastélyokban rájuk bíztak. Sokszor prédájává váltak az úrfiak szeszélyeinek, és ha kiderült, hogy a csecsemő a szolgálólány gyermeke, fillér nélkül küldték el őket. Többen nem mertek hazamenni, mert családjukra szégyent nem akartak hozni, bár nem ők tehettek róla, hanem az urak elkényeztetett fiacskája sodorta őket ilyen helyzetbe. A falu kitaszítottjaivá váltak, más vidékeken próbálták újrakezdeni nyomorúságos szolga életüket. Gyakori volt körükben az öngyilkosság.
Petőfi ismerte ezeket a történeteket a hatalmaskodó urakról, a mindezt semmibe vevő uralkodókról bátran ki merte mondani azt, amit addig senki sem. Ez engem már egészen korán megérintett. Édesapám egy díszkiadású, illusztrált Petőfi összes költeményeit tartalmazó kötettel ajándékozott meg, amit betűről betűre elolvastam.
Ez a nagy szellem alacsony sorból emelkedett a magasságokba. Oly' sok szegény embert látott, a környezetében élők gondjait magáévá tette, leírta gondolatait a kisemberek helyett is. Gyönyörűséges tájleíró verseit, tréfás és komoly elbeszélő költeményeit olvasva rájöttem, hogy ez a sok nyelven beszélő, művelt ifjú milyen nagy elme. Végigjárta gyalogosan az egész országot, több kitűnő város iskolájában tanult, vándorszínész lett, sok jó barátot szerzett az irodalmi és politikai életben. Társai között a kor legnagyobb költőóriásai, Arany és Vörösmarty elismerését élvezte. Együtt gondolkodtak a haza sorsán, majd amikor annak felemelkedésének lehetősége eljött, azonnal cselekedtek. Az elesettek segítése mindannyiuk szívügye volt. Az 1848-as forradalomban vezető szerepet vállalt. A Nemzeti dal hazánk himnusza lett, legszebb imádságunk. Ennek hatására indultak harcba az ifjak. Később Bem apó seregében, hadsegédjeként hősiesen küzdött a végsőkig. Az apostolt olvasva éreztem meg e nagyszerű hazafi bátorságát, minden sora megindított. Szabadságszeretete, lángoló hite olyan erős volt, hogy megírta a Szabadság, szerelem című versét, amelyben megjósolta nemzetünk pusztulását, a megtorlásokat. Szeptember végén című szép versében elsiratta Júliáját, előre látta halálát és a jövőt. Csodálatos versei példát mutatnak a mai fiatalok számára is. Rövid ideig tartott a lelkesedés, új törvények születtek, de a hatalmas erők nem engedték győzni a hihetetlen hazaszeretettel harcba szálló seregeket. Biztatta társait az utolsó percig.
A Föld minden országának népét, akik hozzánk hasonlóan elnyomatásban élnek, megérintik sorai, hiszen verseit számtalan nyelvre lefordították. Az ifjú titán talán nem érhette meg a felnőtt kort, de bölcsességét mégis tapasztalhatjuk, egész életműve ezt mutatja. Ritkán születik ilyen nagyság. Az irodalomtörténészek szerint a világirodalom egyik legjelentősebb költője, büszkék is vagyunk rá. Rövid élete során mindig hirdette az igazságot, a becsületet, a szépséget, a jót.
Nehezen hiszek abban, hogy Barguzinban az ő csontjait találták meg. Sok híradást olvastam ellene és mellette, próbálták szülei csontjait megvizsgálni, exhumálták magyar és külföldi egyetemi professzorok, de erről ellentétes hírek forogtak közszájon. Mindkét véleményt hallottuk, tele volt vele a tudományos élet. Akkoriban még nem jelenhettek meg a vizsgálatok eredményei, csak több évtized után, amikor már lehetővé vált ezek megismerése. Engem mégsem tudtak meggyőzni, persze nem vagyok tudós. A felsőbb körök próbálták elhallgattatni bizonyítékaikat. Talán hitelesek, talán nem. Nem láthatom át azokat a történéseket, amelyek sokakat mellette vagy ellene felráztak. A tudományos források a laikusok számára még mindig nem érhetőek el. Ennek ellenére lehetséges, hogy léteznek, ezekről írtak többen is. Hogy valódiak vagy sem, egyszer majd kiderül.
A bennem élő költő nagysága, egyénisége egészen mást mutat. A vesztes csata után nem került elő holtteste, végleg eltűnt szem elől, hiába vélte a nép, hogy itt vagy ott találkozott vele. Az akkori viszontagságos időkben azt nem is lehetett elvárni, hogy a valóság valamikor kiderüljön. A mai tudósítások, újratemetés sem volt szenzációhajhászás nélküli. Nem hiszem, hogy oly messze hazájától újrakezdte életét, megnősült és többé nem lehetett hallani róla. Tudom, nem volt könnyű kapcsolatot teremteni az itthoni családdal, barátokkal, de mégsem foghatom fel, hogy egy ilyen nagyszerű költő, családját szerető férfi ott maradt, újranősült, gyermekei születtek.
Az állítólagos késői Petőfi verseket többen elemezték irodalomtörténészek, de ezeket olvasva sem vélem felfedezni azt a csillogó elmét, azokat a gyönyörű sorokat, amiket korábban írt.
Azt ajánlom a fiataloknak, hogy ne csak a tananyagot olvassák, hanem vegyék elő az egész kötetet, gyakran lapozgassák, mert gyöngyszemekre bukkanhatnak. Maradjon meg emlékezetünkben úgy, ahogy őt megismerhettük, a szabadság költőjének. Nekem lelkembe égett minden sora, és ezt semmilyen vélt vagy valódi eredmények nem változtathatják meg. Utódaink talán tisztábban láthatnak, de én ezt már nem érem meg.