Júlia
szomszédjába egy idős néni
költözött a családjával. A néni
kedves, segítőkész volt. Rövidesen
barátságot kötöttek egymással.
Júlia a nagymamáját látta a néniben.
Megkérdezte tőle, szólíthatja -e maminak.
Természetesen, válaszolta a néni nevetve.
Ezután ha úgy
adódott,
kölcsönösen kisegítették egymást.
Mami sok élettapasztalattal rendelkezett. Így
számtalan esetben adott tanácsot sütés,
főzés, kertészkedés terén. Júlia
pedig apróbb dolgokat vásárolt
részére a boltban, piacon, vagy meglocsolta a
virágoskertjét, melyben főleg rózsa
pompázott, tavasszal pedig csodálatos nemesített
tulipánok virítottak. Nagyon vigyázott
rájuk. Féltett kincseinek tartotta valamennyit. Nem volt
irigy, de csak arra érdemes embernek adott belőle.
Közös tulajdonság számukra a virágok
szeretete, ezzel egyre közelebb kerültek egymáshoz.
Mami többször megjegyezte:
– Milyen jó, hogy
„közös nyelvet”
beszélünk!
– Igen, én is
örülök neki –
helyeselte Júlia.
Mami folytatta
gondolatmenetét:
– Tudod, van egy mondás:
„Mindig kettőn
áll a vásár!”
– Igaz – mosolyodott el a
fiatalasszony.
Afféle szlogenként
sokáig fenn maradt
köztük.
Egyik napon Júlia nem
látta Mamit tevékenykedni
a kertben. Rossz előérzete támadt. Átment
hozzá. Meglepődött, amikor megpillantotta, mozdulatlanul
feküdt az ágyában. Folyt róla a víz,
szinte sütött a homloka a láztól. Azonnal adott
neki lázcsillapítót, vizes borogatást.
Kerékpárra pattant (akkor még nem volt telefon),
kihívta az orvost. Jött is rögtön,
tüdőgyulladást állapított meg mindkét
lebenyén. Mentőt hívott, két hét
kórházi kezelés után a néni
gyengén, de gyógyultan érkezett haza.
Örömmel üdvözölték egymást.
Mami bement a kamrába, kis idő
múlva
papírzacskóval a kezében tért vissza, ami a
nagy ecsben tartott tulipánhagymákat rejtette.
– Köszönöm, hogy
megmentetted az
életemet! – suttogta halkan. Szemei sarkában
könnycseppek gyűltek.
– Ugyan már,
Mamikám! Hogyan szól a
mondás? – kérdezte Júlia meghatódva.
– „Mindig kettőn
áll a
vásár!” – válaszolta mosolyogva
Mami.
Júlia még mindig abban
a
házban lakik, most ő
lépett nagymamakorba. A szomszédban mami unokája
és dédunokái élnek. Egy-egy hogy vagytok,
vagy köszönésen kívül nem
történik semmi más.
A
kölcsönösségnek mára híre
hamva sincs. Pedig milyen jó volt!
