Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

Salánki Anikó

Veronika kendője

– Mindenki szereti az ünnepeket, csak te vagy ilyen fura kis bogár – mondta apa, és megsimogatta a haját. Ennyi gyengédség még belefért, de aztán slussz. Anyjától még ennyi se. Mindig figyelte az iskola előtt várakozó szülőket meg a feléjük rohanó kölyköket, úgy estek egymás nyakába, mintha ki tudja, mennyi időt töltöttek volna egymástól távol. Ő meg szépen kikocogott a kapun, és ment haza, egyedül. Igaz, csak két sarok volt, és semmi forgalom az utcán, úgyhogy nem volt nagy kunszt. Nem tudta, a többiek irigyelték-e ezért a nagy önállóságért, vagy sajnálták, hogy nem jön elébe senki. Sose beszéltek róla. Negyedikesek lehettek, karácsonyi ünnepség volt, az egész osztály énekelte a bugyuta kis dalocskákat a szép fenyőfáról meg a gyertyafényes estékről, csak ő állt a sor szélén makacsul összeszorított szájjal. Ibi néni néha feléje intett a karmesteri pálcával, de erre se reagált, meg se nyikkant. Látta, hogy műsor után a tanárnő paprikavörös arccal megy oda apához, és magyarázni kezd valamit, a fehér blúz majd szétrepedt a hátán. Apa meg bólogatott, úgy járt a feje, mint a metronóm, erre hangosan nevetni kezdett, és kirohant az üres folyosóra, le-föl száguldozott, amíg Misi bácsi, a takarító el nem kapta. Visszavitte a nagyterembe, ott belebújt a kabátjába, és apával kivonultak. A többiek már ott bontogatták az ajándékokat a kornyadt fenyőfa alatt. Még hetek múlva is volt tűlevél a terem valamelyik eldugott sarkában. Utálta a gyanta szagát, a virágbolt előtt inkább átment a túloldalra, mert a hatalmas csokrok meg koszorúk csak úgy ontották ezt a szagot.

– Decemberben meg mindenütt feldíszítik csodaszépen a fenyőfákat, akkor lesz belőlük karácsonyfa – magyarázta átszellemült arccal Joli néni, aki hetente háromszor jött hozzájuk főzni meg takarítani. Anyja ekkor már valahol külföldön élt, egyszer küldött csomagban egy papagájos festményt, még a zálogház se vette be. Ekkor nevettek apjával utoljára együtt, úgy igazából. Valamikor december közepe volt. Náluk nem volt fa, se díszítés. Mikor Joli néni szemrehányóan kérdezte, hogy miért nincs ebben a házban semmi ünnepi, apa csak a vállát vonogatta, hogy Julika nem szereti, neki meg mindegy. – Még ilyet! – kiáltotta a kövér öregasszony, aztán nem jött többet. Hála az égnek! Ők meg ketten apával kimentek a Duna-partra, szentestén, és kavicsokat dobáltak a vízbe, amíg egy rendőr oda nem ment hozzájuk. Rendes volt, a beszélgetés végén boldog karácsonyt kívánt.

Minden évben alig várta, hogy elteljen a december. Elsőéves lett, magyar szakos, na ebből se fogsz meggazdagodni, mondta apa, aztán elment kártyázni. Épp hogy elkezdődött az advent. Már furán néztek rá, hogy semmiben nem vesz részt, hát gondolta, elmegy erre a fenyős bulira. Annyira sem érdekelte, hogy valahogy kinézzen, felkötötte a haját egy befőttes gumival, felvette a két pulóvere közül a jobbikat, és kék kendőt kötött a nyakába. Még anyáé volt, akiről évek óta nem tudtak semmit. Apa nem szólt róla, ő meg nem kérdezte.

Az egyetemen mindenki lázasan készülődött a klubestre, cédulákra írták a nevüket, hogy ki kinek csinál majd csomagot, ő meg viccből ráírta a papírjára, hogy „Veronika, akinek kendője van”. Amikor kihúzta Angéla kalapjából az összegyűrt cetlit, csuklani kezdett a visszafojtott nevetéstől, mert ákombákom betűkkel valaki ezt karistolta rá, hogy „Ferenc, a madarak védőszentje”, neki meg rögtön eszébe jutott a papagájos randa kép, valahol a szekrény mélyére süllyesztve. Az agrárosoktól sokan ott voltak, hozzájuk fiúk jártak, elvétve egy-két lány, náluk meg épp fordítva, így együtt buliztak, ha tehették. Őt ugyan nem érdekelte, próbált minél messzebb kerülni a sercegő lemezjátszótól meg a kék-ezüst fenyőtől, műfa volt, valaki lelocsolta rózsaillatú kölnivel. Műremekül ronda volt.

– Egy hét múlva mindenki hozzon ajándékot! – kiabálta Angéla, aki állandóan szervezett valamit, népművelt, és mintha több példányban élte volna az életet. Igazság szerint kicsit irigyelte. Múltkor látta egy nagyon elegáns nővel, totál úgy nézett ki, mint Angéla, szóval biztos az anyja volt. Rúzst vettek, a színeket nézegették, és cinkosan összenevettek. Aznap este sírt egy kicsit, azt mondta az apjának, hogy fáj a feje.

Amikor kilépett a kapun, a kollégiumban már mindenki táncolt. Egy langaléta fiú jött utána, a kezében vadászkalap. Mélyen meghajolt előtte, a zöld vadászkalapba két fácántollat tűztek, és mint egy középkori lovag, úgy bókolt.

Ő meg nekidőlt a salétromos falnak, tiszta kosz lett a kabátja, és kacagott. A fiú komolyan nézett rá, és megigazította a kendő rojtjait.

– Veronikához van szerencsém? – kérdezte elmélyített hangon. Ő bólintott, és már nem is csodálkozott, amikor néhány vadgalamb szállt el fölöttük, egész alacsonyan. – Egy hét múlva találkozunk! – mondta a fiú, és szaladni kezdett a megálló felé.

– Karácsonykor! – kiáltott utána, és megpördült vagy háromszor.

Apró kis pelyhekben kezdett hullani a hó, s lassan beborította a kendőt.



♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©