– Mindenki szereti az ünnepeket, csak te vagy ilyen
fura kis bogár – mondta apa, és megsimogatta a
haját. Ennyi gyengédség még
belefért, de aztán slussz. Anyjától
még ennyi se. Mindig figyelte az iskola előtt
várakozó szülőket meg a feléjük
rohanó kölyköket, úgy estek egymás
nyakába, mintha ki tudja, mennyi időt töltöttek volna
egymástól távol. Ő meg szépen kikocogott a
kapun, és ment haza, egyedül. Igaz, csak két sarok
volt, és semmi forgalom az utcán, úgyhogy nem volt
nagy kunszt. Nem tudta, a többiek irigyelték-e ezért
a nagy önállóságért, vagy
sajnálták, hogy nem jön elébe senki. Sose
beszéltek róla. Negyedikesek lehettek, karácsonyi
ünnepség volt, az egész osztály
énekelte a bugyuta kis dalocskákat a szép
fenyőfáról meg a gyertyafényes estékről,
csak ő állt a sor szélén makacsul
összeszorított szájjal. Ibi néni néha
feléje intett a karmesteri pálcával, de erre se
reagált, meg se nyikkant. Látta, hogy műsor után a
tanárnő paprikavörös arccal megy oda apához,
és magyarázni kezd valamit, a fehér blúz
majd szétrepedt a hátán. Apa meg
bólogatott, úgy járt a feje, mint a
metronóm, erre hangosan nevetni kezdett, és kirohant az
üres folyosóra, le-föl száguldozott,
amíg Misi bácsi, a takarító el nem kapta.
Visszavitte a nagyterembe, ott belebújt a
kabátjába, és apával kivonultak. A
többiek már ott bontogatták az
ajándékokat a kornyadt fenyőfa alatt. Még hetek
múlva is volt tűlevél a terem valamelyik eldugott
sarkában. Utálta a gyanta szagát, a
virágbolt előtt inkább átment a túloldalra,
mert a hatalmas csokrok meg koszorúk csak úgy
ontották ezt a szagot.
– Decemberben meg mindenütt feldíszítik
csodaszépen a fenyőfákat, akkor lesz belőlük
karácsonyfa – magyarázta átszellemült
arccal Joli néni, aki hetente háromszor jött
hozzájuk főzni meg takarítani. Anyja ekkor már
valahol külföldön élt, egyszer küldött
csomagban egy papagájos festményt, még a
zálogház se vette be. Ekkor nevettek apjával
utoljára együtt, úgy igazából.
Valamikor december közepe volt. Náluk nem volt fa, se
díszítés. Mikor Joli néni
szemrehányóan kérdezte, hogy miért nincs
ebben a házban semmi ünnepi, apa csak a
vállát vonogatta, hogy Julika nem szereti, neki meg
mindegy. – Még ilyet! – kiáltotta a
kövér öregasszony, aztán nem jött
többet. Hála az égnek! Ők meg ketten apával
kimentek a Duna-partra, szentestén, és kavicsokat
dobáltak a vízbe, amíg egy rendőr oda nem ment
hozzájuk. Rendes volt, a beszélgetés
végén boldog karácsonyt kívánt.
Minden évben alig várta, hogy elteljen a december.
Elsőéves lett, magyar szakos, na ebből se fogsz meggazdagodni,
mondta apa, aztán elment kártyázni. Épp
hogy elkezdődött az advent. Már furán néztek
rá, hogy semmiben nem vesz részt, hát gondolta,
elmegy erre a fenyős bulira. Annyira sem érdekelte, hogy
valahogy kinézzen, felkötötte a haját egy
befőttes gumival, felvette a két pulóvere közül
a jobbikat, és kék kendőt kötött a
nyakába. Még anyáé volt, akiről évek
óta nem tudtak semmit. Apa nem szólt róla, ő meg
nem kérdezte.
Az egyetemen mindenki lázasan készülődött
a klubestre, cédulákra írták a
nevüket, hogy ki kinek csinál majd csomagot, ő meg viccből
ráírta a papírjára, hogy „Veronika,
akinek kendője van”. Amikor kihúzta Angéla
kalapjából az összegyűrt cetlit, csuklani kezdett a
visszafojtott nevetéstől, mert ákombákom betűkkel
valaki ezt karistolta rá, hogy „Ferenc, a madarak
védőszentje”, neki meg rögtön eszébe
jutott a papagájos randa kép, valahol a szekrény
mélyére süllyesztve. Az agrárosoktól
sokan ott voltak, hozzájuk fiúk jártak,
elvétve egy-két lány, náluk meg épp
fordítva, így együtt buliztak, ha tehették.
Őt ugyan nem érdekelte, próbált minél
messzebb kerülni a sercegő lemezjátszótól meg
a kék-ezüst fenyőtől, műfa volt, valaki lelocsolta
rózsaillatú kölnivel. Műremekül ronda volt.
– Egy hét múlva mindenki hozzon
ajándékot! – kiabálta Angéla, aki
állandóan szervezett valamit, népművelt, és
mintha több példányban élte volna az
életet. Igazság szerint kicsit irigyelte. Múltkor
látta egy nagyon elegáns nővel, totál úgy
nézett ki, mint Angéla, szóval biztos az anyja
volt. Rúzst vettek, a színeket nézegették,
és cinkosan összenevettek. Aznap este sírt egy
kicsit, azt mondta az apjának, hogy fáj a feje.
Amikor kilépett a kapun, a kollégiumban már
mindenki táncolt. Egy langaléta fiú jött
utána, a kezében vadászkalap. Mélyen
meghajolt előtte, a zöld vadászkalapba két
fácántollat tűztek, és mint egy
középkori lovag, úgy bókolt.
Ő meg nekidőlt a salétromos falnak, tiszta kosz lett a
kabátja, és kacagott. A fiú komolyan nézett
rá, és megigazította a kendő rojtjait.
– Veronikához van szerencsém? –
kérdezte elmélyített hangon. Ő bólintott,
és már nem is csodálkozott, amikor
néhány vadgalamb szállt el
fölöttük, egész alacsonyan. – Egy
hét múlva találkozunk! – mondta a
fiú, és szaladni kezdett a megálló
felé.
– Karácsonykor! – kiáltott utána,
és megpördült vagy háromszor.
Apró kis pelyhekben kezdett hullani a hó, s lassan
beborította a kendőt.
♣ ♣
♣
