December elején nylont húztak a park padjaira, hogy
védjék a tél viszontagságaitól.
Kálmánt is nylonba csomagolva láthatták
szülei, amikor testét a temetés előtt
visszakapták a katonaságtól. A
köszöntésnek szánt virágokat
szokták átlátszó papírral
védeni a hidegtől, de őt semmiféle beburkolás nem
óvta meg az élet viszontagságaitól. Zordabb
idők jártak akkor. Barátom korai halálát
és két kis bimbózó élet
nyílását szinte egyidőben láttam. A
két gyönyörű kis babát – ki tudja,
miért – állami gondozásba adták.
Lányanya lehetett, aki ezt a döntést meghozta?
Erőszaknak, veszélynek kitett környezetből ragadták
ki őket? – Homály fedte ezt is, mint törökverő
Hunyadi János apjának kilétét. A
bepólyált csöppségek nem voltak
testvérek, de olyannyira figyeltek egymásra az
autó hátsó ülésén, mint akik
tudják, egy a sorsuk. Karjaimban Gerle Szilvia szunnyadt.
Különös, addig nem ismert melegség járt
át, ahogy éreztem apró testének
hullámzását. Unokatestvéreimre ugyan
többször is vigyáztam, de ők akkor már
rég kinőtték a pólyát. Az a pici, aki
öt perce még nem is ismert, most feltétel
nélküli bizalommal hozzám bújik. Talán
a véletlenen múlott, hogy nem a másik gyermek,
Annácska ringatása jutott nekem, ki tudja.
Lányokat felfedező kamasz koromban főleg az 'i' betűs
lánynevek, Krisztina, Ildikó, Szilvia tetszettek,
valószínű, hogy az ismeretségi körömben
az érdeklődésemet felkeltő lányok viselték
ezeket a számomra incselkedő neveket. Először ragadott el
az érzés, amit apaként később
átélhettem, hogy van egy piciny testbe lehelt
lélek, aki feltétel nélkül rám
bízza magát, megnyugszik a karjaimban. Annácska
miatt meg kellett állnia az autónak. Szilvike, mikor
meglátta, hogy pici társát kiveszik az
autóból, keservesen sírni kezdett. – Anya
és apa nélkül, és most Annácska is itt
hagy? – olvastam ki a fájdalmat hangjából.
Hogyan vigasztalom és nyugtatom meg, hogy nincsen semmi baj, ne
sírj, visszajön Annácska! Számra
önkéntelenül olyan kedves szavak tolultak, amit
lánynak addig még soha nem mondtam, és
később is mint kincseket őriztem. Aszúvá
érlelődött bennem a várakozás,
ábrándozva nagyfröccsöztem a
tisztánlátás reményében, hogy
rátaláljak arra, akihez a varázsszavak legjobban
rímelnek. Próbálkoztam, mint Hamupipőkében
az igazit kereső királyfi, kinek a lábára illik az
üvegcipő. Jár mindenkinek a kényeztető kéz
mellé a simogató szó is, még sem adjuk
könnyen. A szavaktól-e, vagy mert Annácska
ismét ott volt az autóban? – az én kis
Szilviám elszenderedett. Erősködtem magamban, hogy a
szívből mondott szavak nyugtatták meg. Nem tudtam, mi
lett a picinyek sorsa, csak reméltem, hogy a lányok
új környezetéből nem hiányzik majd a
becéző szó. Azt hittem, Szilviát soha
többé nem látom.
Várakoztam. Valamilyen né, Gerle Szilvia
nevét szólították. – Anya,
téged hívnak! – ujjongott a nőbe karoló
kisfiú. Szilvia felállt, és nyomban
tündöklő ragyogás töltötte be a termet. Az
erős fényben úgy láttam, üvegcipő csillogott
a lábán.
♣ ♣
♣
