Az életünk része. Folyamatos tanulás, a
szavak, gondolatok formálása a beszéd.
Alapfeltétele ennek a világnak. Vagyis
kommunikálunk, mert társas lények vagyunk.
Az asszertivitás tanult kommunikációt jelent.
Meglátásom szerint minden kommunikáció
tanult. Minden ember kifejlesztette a saját
beszédstílusát. Ebből kifolyólag
számos technika létezik. De vegyük azt az embert,
aki normál beszédstílussal rendelkezik, aki
figyelembe veszi a másik másságát és
érdekeit is. Aki problémás helyzetben, egy
jól kimondott gondolatsorral megoldja a kényes helyzetet.
Fel tudja magát vállalni őszintén, tisztán.
Meghallgatja a másikat úgy, hogy átéli a
másik érzéseit. Nem akar felülkerekedni.
Igyekszik a gondolatvilágát átérezni
úgy, hogy nem akar dominálni felette. Így
kialakulhat egy őszinte kapcsolat, s olyan megoldás
születik, amit a másik el tud fogadni.
Az asszertív kommunikáció arra
törekszik, ahol mindkét fél szükségletei
teljesülnek, és ezzel a környezetre gyakorolt
hatása is jó irányba mozdul.
Ehhez a tanult kommunikációhoz még sok olyan
egyéb dolog is tartozik, amire nem is gondolnánk,
valahogy beépült az életünkbe. Speciális
kommunikáció pl. a rendőröké,
tanároké, orvosoké, jogászoké. De
beszélhetnénk a jelbeszédről a siketeknél,
vagy egyfajta jelképrendszere van az információs
tábláknak az utak mentén. Aki autót vezet,
annak bizony meg kell tanulnia a KRESZ-t.
Ahány féle ember, annyi féle beszéd,
információ, ami nem mindig megfelelő számunkra.
Beállítottság kérdése, kit
meny-nyire lehet manipulálni. Ebből adódnak azok a
bizonyos másfajta technikák.
Azok az emberek, akik a „tiszta” asszertív
kommunikációt használják, tisztába
vannak önmagukkal, jogaikkal, tudják kontrollálni
érzéseiket úgy, hogy a másik ember
önkifejezését támogatva valósul meg az
együttműködés, a határokat betartva.
