Minap vásároltam a piacon, összefutottam egy
állítólagos barátommal. Utóbbi
időben csak telefonon tartottuk a kapcsolatot.
A szokásos ölelés után kezdte a
végtelen szóáradatot. – Jaj, de jó,
hogy találkoztunk, hallottam kórházban
voltál! – Majd szinte levegővétel
nélkül mondta és mondta a magáét.
Milyen az egészségi állapota, mikor és hol
volt vizsgálaton. Mi történt a
családjában, szomszédban,
kutyájával, a testvérével, pedig nem is
ismerem. Egy idő után kényelmetlenül éreztem
magam. Rápillantottam az órámra. Közbe
szóltam. – Ne haragudj, hogy
félbeszakítalak, de indul a buszom, öt perc van az
indulásig.
Gyors búcsúölelés. Sietősre vettem a
lépteim. De ő még mindig nem állította le
magát. Esküszöm, mintha magnószalagot nyelt
volna. – Úgy örülök a
találkozásnak, olyan jót
beszélgettünk! – Visszafordultam, válaszom egy
kérdés volt: – Szerinted?
Na, ekkor már a fél piac minket figyelt. Integettem,
és elvegyültem az emberek között.
A buszon azon bosszankodtam, hogyan mentem bele ebbe az
egyoldalú beszélgetésbe. Be sem tudtam rendesen
vásárolni. Tudhatnám, ha felhív telefonon,
akkor is ez történik. Az első udvarias hogy vagy
után jön az én… kivagyokiság! Pedig
egy intelligens ember, megjegyzem, ezt túlontúl is tudja
magáról.
Egyre jobban megerősödött a tudattomban, hogy nem
szeretem ezt a fajta viselkedést.
Feltettem magamnak egy kérdést: Barát az ilyen?
