ESSZÉ

Györgypál Katalin

Asszertivitás… Biztosan és mindig?

Sok évvel ezelőtt fellelkesültem, hallva-olvasva az asszertivitásról. Ragyogó dolog! Amíg szembe nem jön velünk a valóság. De azért nem adtam fel. „A remény hal meg utoljára” – talán.

Mert miről is van szó? Például: az asszertivitás „azt jelenti, hogy másokkal egyenértékűnek tartjuk magunkat, és ugyanúgy figyelembe vesszük a saját igényeinket, mint mindenki másét.” (Langley, 212. p.) Ehhez csupán valóban egyenértékűnek kell tartanunk magunkat, és ismerni saját igényeinket. Meg a másikét. Egyszerű, nem? Hát, nem. Vajon mindig tudjuk, mit akarunk? Nem is biztos.

Teljes könyv foglalkozik az asszertivitással (Hadfield-Hasson), alcíme: Hogyan érvényesítsük sikeresen az érdekeinket? Ezt akarjuk, valóban? Már a bevezetőben olvashatjuk: sok embert jelentősen hátráltat az önbizalomhiány, és nem tudnak asszertíven viselkedni. Pedig számos előnye van. Meg hátránya.

Az asszertív viselkedés elsajátítható. Ebben önbecsülés, saját elvárások, értékrend, jogaink is szerepet kapnak. Nem tűnik oly egyszerűnek mégsem.

Mit jelent asszertívnek lenni? – kérdezik. Nos: az asszertivitás a szükségletek kielégítésének az agresszív vagy a passzív, illetve manipulatív formáitól teljesen más megközelítése. „Azt jelenti, hogy magabiztos és egyenes közlésmóddal tudatjuk másokkal, mit szeretnénk és mit nem szeretnénk.” Az asszertív emberek szemében mindenki egyformán fontos. Az asszertív viselkedés tehát a mások érdekeit is figyelembe vevő önérvényesítés. Az érzések, nézetek és igények őszinte és helyénvaló kifejezése. Ámde vannak olyan alkalmak, amikor a passzív vagy az agresszív magatartás hasznos lehet. Ha valaki haragszik, ezzel fejezi ki, mi az, ami számít. Előfordul, hogy mások igényeit kell előtérbe engedni – de nem mindig, és csak a megfelelő helyzetekben. Az asszertív ember a többiekkel (agresszív, passzív) ellentétben vállalja a felelősséget azért, ha valamilyen helyzetben az agresszív vagy a passzív viselkedést vagy közlésmódot választja. Az asszertív emberek minden eszközzel, akár erőszakkal is megvédik magukat, ha valaki erővel irányítani akarja őket. Az asszertív személyek védekezésre használják az agressziót, soha nem támadásra.

Az asszertív emberek hisznek abban, hogy jó irányba fordíthatják az események menetét. Az asszertivitáshoz önbecsülés és önbizalom szükséges. „Az önbizalom azt jelenti: elhiszed, hogy képes vagy megtenni valamit. Önbizalom kell, hogy megmondd, mit szeretnél, és mit nem szeretnél. Önbizalomra van szükséged, hogy elmondd másoknak: mit gondolsz, és milyen bánásmódot szeretnél”. Hozzátenném: már ha tudod…

Nem könnyű asszertívnak lenni, ha a másik fél agresszív, vagy éppen passzív.

Vegyük a személyes jogokat: az agresszív ember megsérti mások jogait. A passzív ember lehetőséget ad másoknak, hogy megsértsék a jogait. A manipulatív nem fejezi ki saját jogait, ráadásul megsérti a másik jogait is. Az asz-szertív magatartás azon a filozófián alapul, hogy mindannyiunknak vannak személyes jogai, és így lehetőségünk nyílik asz-szertív cselekedetekre. Előnyei többek között a kapcsolatok javulása, az önbecsülés és az önbizalom növekedése (muszáj megjegyeznem, hogy az önbecsülés nagyra értékelésénél még sokkal jobb az önegyüttérzés javítása – de erre nem most térünk ki); növekvő befolyás és ráhatás (ha nekünk van igazunk, gondolom).

Egyik kulcskérdés mindehhez az egyértelmű és egyenes közlésmód. Ez sem mindig egyszerű, és nem is fogadják mindig jól! Pedig ez az egyetlen biztos módszer arra, hogy mások megértsék a szándékainkat.

Itt megállnék. Nem mindenki akarja felfedni a szándékait. Például azért, mert utólag nem lehet letagadni. Vagy eleve bizonytalan. Nem mindenki akarja megérteni a másik szándékait. Eszében sincs. Szelektív a hallása, szelektív a memóriája. Mi több, hallani sem akar arról, hogy a másik személynek joga van megtagadni az együttműködést. Nem ismeri a „nem” szót. (Agresszivitás.) Nem mindig érzékelik, nem is tudják, nem is akarják értékelni azt, hogy megpróbálunk méltányosak lenni hozzájuk: gyengeségnek, passzivitásnak veszik, és a végén azon kapjuk magunkat, hogy már alig tudunk kijutni a szorításukból. Miért? Mert nem húztuk meg idejekorán és határozottan saját határainkat. Talán fel sem ismertük ezeket a határokat. Az asszertív magatartáshoz bátorság szükséges.

Még egy jelenségről szólni kell e könyv kapcsán: a szekálásról. A szekáló célja gúnyos és kíméletlen megjegyzéseivel, hogy a másik kellemetlenül érezze magát. Okait nem érdemes vizsgálni, de ha a másik védekezik vagy agresszív módon reagál, akkor a szekáló nyer. Ha nem éri el a kívánt hatást, akkor nem nyerhet. Ehhez szembe kell szállni vele: szemébe nézni, lazának maradni, magabiztosan beszélni, legtöbbet pedig a humor segít.

A könyv még számos tanácsot ad az élet különböző területein, de mi inkább térjünk át „Az asszertivitás világá”-ra, Pintér Tamás kétkötetes átfogó művére e téren. Nehéz könyv. Ezért csak néhány alapvető mondatot emelek ki belőle. Így például: „Az asszertív kiáll a saját érdekeiért, nem fojtja magába elégedetlenségét, de nem is támadóan fejezi ki magát. Nem alkalmazkodik és nem lesz agresszív. Egyenlőnek és partnernek tekinti a másikat, és együttműködésre törekszik vele.” (Már ha lehetséges. Kutatói pályám bánta, amikor ez nem volt lehetséges. Lakóhelyem, a társasház ügyei „bánják” – ha bánják –, hogy ez nem mindig lehetséges.)

De a remény hal meg utoljára, mint már említettem volt. „Meg vagyok győződve arról, hogy az asszertív ember sokkal több esetben képes sikeresen megoldani a társas helyzeteit és elérni céljait, mint az agresszív vagy az alkalmazkodó. Kevesebb stressz, konfliktus, veszekedés mérgezi a mindennapjait, így teljesebb és örömtelibb életet élhet” – írja Pintér Tamás. Mégis, a következő oldalon már azt kérdezi Pintér: „Mit nem nevezek asszertivitásnak, és mit ne várjunk tőle?”

Lássuk: Az asszertivitás az ő számára nem önérvényesítést jelent. Aki csak a saját érdekeit képviseli határozottan, az inkább túlzottan önérvényesítő, sok esetben agresszív. Egyre többen értik az asszertivitás alatt azt, hogy erősen képviseljük saját érdekeinket, miközben tekintettel vagyunk a másik ember érdekeire is. Számára az asszertivitás együttműködő kommunikáció és életfelfogás is.

Az asszertivitással sem lehet mindent elérni, amit akarunk. „Az asszertivitás abban segít, hogy tisztán és torzításmentesen mondjuk el a másiknak saját megéléseinket, szükségleteinket, kéréseinket, és hogy meghalljuk nála ugyanezeket.” De ez nem garancia arra, hogy a másik meg fogja tenni azt, amit mi akarunk. Az asszertivitás azt segíti elő, hogy tisztábban lássuk a magunk és a másik fél helyzetét, ténylegesen felismerjük, kinek mi a fontos, és mit szeretne kapni. Léteznek olyan élethelyzetek, amelyekben nem érdemes tovább maradnunk, és ez pont azáltal derül ki, ha asz-szertíven kommunikálunk önmagunkkal (olykor saját testünk jelzéseivel) és embertársunkkal. Sőt lehetséges, hogy az asszertivitás segítségével gyorsabban rájövünk erre (!) (és nem megbánással gondolhatjuk el már csak utólag.)

Természetesen egyes helyzetekben célravezető a másféle kommunikáció (akár agresszív, akár passzív). Véleménye szerint a legtöbbet az tudja kihozni társas helyzeteiből, aki mindhárom stílust képes alkalmazni, képes arra, hogy a helyzetnek és a másik embernek leginkább megfelelő módon viselkedjen. A nyer-nyer megoldásokat kell keresni és megtalálni, azaz hatékonyan együttműködni a másik féllel.

Pintér megszámlálhatatlan történetet, tippet, tanácsot ad könyvében, az élet számos területére kirándulva. Ezekre még utalnunk is lehetetlen.

De még egy szempontra talán érdemes figyelnünk: másképpen kommunikálnak egymás között a férfiak, másképpen a nők, és másképpen, ha a másik nemből legalább egy köztük van, vagy éppen megjelenik – olykor még a testtartásuk is önkéntelenül alapvetően változik meg. (Ehrhardt)

Vagy: velünk szemben egy dühöngő, magáról megfeledkezett, agresszív ember (lehet akár nő is) áll, és üvölti felénk az általában vélt sérelmeit. Lehetünk asz-szertívek? Ugyan. Esetleg higgadtak. Talán később, ha lenyugodott, szót értünk velük? Ugyan. Mivel már ez a sokadik eset, már nem is hiszünk benne, mi sem akarunk, mert látjuk, hogy vele nem sikerül együttműködni. Vagy azzal együttműködhetünk valóban, aki rendre másnapra „elfelejti”, miben „állapodtunk meg” – látszólag? Ugyan. Tökéletesen „elfelejtette”… mert el akarta felejteni. Mert nem őszintén mondott igent valamire (passzív).

Inkább olyan emberek felé forduljunk, akikkel lehetségesnek tűnik a gyümölcsöző, közös sikerre vivő együttműködés. Mert valóban érdemes asszertíveknek lennünk! Akikkel ez lehetséges. Keressük meg őket. És főleg, legyünk önmagunkkal szemben asszertívek.

De erről majd egyszer, később. Jövő ilyenkorra. Talán a háború is befejeződik addigra. Mert a remény – a remény maradjon velünk. Az erő mellett.

Irodalom:

Ehrhardt, Ute: A jókislányoknak nem terem babér. Magyar Könyvklub, Bp., 1997, 190 p.

Hadfield, Sue–Hasson, Gill: Asszertivitás. Hogyan érvényesítsük sikeresen az érdekeinket? Scolar K., 2012, 2015, 224 p.

Langley, Joy: Stressz. Légy úrrá a feladatokon és szerezd vissza az életed! Partvonal K., Bp., 2022, 240 p.

Pintér Tamás: Az asszertivitás világa 1–2. Pintér T. K., 2021

♣    ♣    ♣