Hétköznap késő délután a
pénztárak előtt minden sor egyformán
bosszantóan hosszú és sokat áll, de
azért mindenki a maga módján araszolgat előre.
Közvetlenül előttem egy fiatal anya, szinte
kislány, lábánál teli
bevásárlókosár, a gyerekkocsiban
kisfiú. A gyerek alszik, nincs vele gond, annál
inkább van a megpakolt kosárral. Fel kéne emelni a
jó méter magas kosártorony tetejére, hogy
könnyebb legyen kirakodni belőle a szalagra. A fiatalasszony
lábával előbbre nyomja a kocsit, én meg
hajolnék le, hogy segítsek a kosarát feltenni.
Kedvesen int, hogy nem szükséges. Valami a derekamnak
nyomódik. Hoppá! Felegyenesedek, megfordulok.
Egy bevásárlókocsi ütközött
nekem, nem vészesen persze, csak egy kis koccanás.
Vezetője egy apró termetű idős hölgy, mosolygó arca
épphogy kilátszik a hatalmas jármű
mögül.
– Ó, bocsánat, megütöttem
magát?
– Nem, nem, semmi baj.
Piros kesztyűs kezével mutat előre.
– Ugye, milyen édesen alszik a picike?
Rábólintok.
Az idős hölgy valamilyen oknál fogva izgatott,
nyújtogatja a nyakát.
– Tudja, gyerekorvos vagyok – mondja, mintha
magyarázattal tartozna nekem –, illetve voltam
huszonkét éve még, és…
A szemem sarkából figyelem a fiatalasszonyt,
már fizet, pakol, én következem, a parányi
doktornő beszél tovább.
Zaj, zsongás van, csak szótöredékeket
csípek el a mondókájából.
A fiatalasszony végez, megy el, raknám is ki a
dolgaimat a pultra, a doktornő csivitel.
– Hogy tetszik mondani? – fordulok vissza. Ekkor
látom ám, hogy üres a kocsija. Jobban
megnézem. Elcsodálkozom a látványon!
Mindössze egy apró vekni van benne.
– Tessék, kerüljön elém nyugodtan,
sok a holmim, ne tessék rám várni!
– Ó, dehogy, dehogy, semmi estre sem.
Ráérek.
– Jó, ha nem, nem.
– Tudja, kérem, én nem sietek. Csak az idő, az
siet, változik. Nyolcvankettő leszek egy hét
múlva.
– Igazán szép kor… gratulálok!
– Köszönöm, kedves. Csak egyvalami
állandó – teszi hozzá.
– Mi az?
– Mindig 28-án van a születésnapom
– mondja nevetve.
Mosolygok a szellemességen. Nem állom meg, hogy meg
ne kérdezzem:
– És a hatalmas kocsi? A kenyérkéhez?
– Nem találja ki, ugye? Vagy azt hiszi, nem telik
többre?
Ingatom a fejem.
– Akkor megmondom. Csak úgy, a
sikerélmény miatt. A kocsit ugyebár vissza kell
tolni a helyére. Ki akarom próbálni, hogy tudom-e.
