Kíváncsisággal és örömmel olvastam a szerző immár második kötetét. Régóta ismerem Szedő Tibort, akinek módomban volt – és talán lesz is – figyelemmel kísérni versírói pályáját. Sok egyéb pozitívuma mellett két személyes benyomásom van róla: egyik az, hogy Ő a meglepetések embere, a másik a tisztaság.

Itt nemcsak az ápolt külsőre, igényes megjelenésre, szalonképes beszédre gondolok, hanem a lélek tisztaságára is. Talán azért, mert amit nála az ifjúság egyszer beragyogott, az többé nem múlik el soha. Abból az egyre távolodó időkből olyan muníciót hozott magával, amely egy időtlen zarándokúton társa lett verseinek is, és megosztja azokkal, akik érzékenyek és befogadók az élet szépségeire.

Az ifjúság tüzét a feledés nem tudja kitörölni, mert ott más világot mért az idő. Mindnyájan menet közben élünk, egyszer mindennek vége lesz. Körülöttünk lassan elmarad az újdonság, az ujjongás, a szépség. Ezért fösvényként kell őrizni minden pillanatot, mert bármikor szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy elmulasztottuk életünk legfontosabb perceit. Talán ez is motiválja Szedő Tibort, hogy versbe fogott személyes élményeivel, kortörténeti eseményekkel nyomot hagyjon maga után, okulásul az utókornak, hogy összerakhassák belőle a múlt történelmét.

A szerző érdekes technikához nyúl: mintha versei tömör, mini aforizmák lennének! Néhány szóban az élet egész esszenciája benne van. Ezek ugyan szabadversek, amelyekről az élő klasszikusok azt mondják, hogy az értékválság, káosz, a formátlanság jelei. Mondanivaló, vagy tehetség hiányában nyúlnak ehhez a formához azok az újdondász költők, akik nem tudják hagyományos keretek között megformálni gondolataikat. A szabadvers formájába azonban sok minden belefér, ha tehetséggel és értő kezekkel nyúlnak hozzá. Szedő Tibor ezt a belső fegyelem válaszának használja a külső világ összevisszaságára.  Idézek néhány sort, hogy megmutassam, mire gondolok: a címadó vers, Lélekbogáncsból: „Megragad bennem a szó, / szúrós betűk simogató / szavakká szelídülnek”. Az idő szómagjai c. versből: „…napok rőzséit egy halomba / gyűjti a ráncos idő”. Szinte látjuk az öreg anyókát, ahogy terhét emelve indul hazafelé az erdőből. Egy egész festmény áll össze néhány szóból! Vagy megemlítem még a Versrőzsék ciklus Elfogy az év kenyere c. verséből: „…sorsúton álmok színes kavicsai”. Négy szóval egy egész életet mond el…

Nincsenek nála érv nélküli mennydörgések a világhoz, hanem nagyon is reálisan látja korunk nehéz helyzetét. Sóhaj c. versében ezt írja: „Szegénység aratja az éhség kalászait”; „Szél kotorász a szegénység zsebében”. Viaszkönnyek c. versében: „fogyó napok kenyerét idő rágja”. Ezekről a sorokról Albert Sweitzer gondolata jut eszembe: „Embernek lenni nehéz, de másnak nem érdemes”. Szedő Tibor „aforizmái” is ezt mutatják, érzékeny szívvel tárja elénk, és mi elhisszük neki ezt az igazságot. Miért? Mert őszinte és tiszta a lelke. Nem lehet említés nélkül hagyni az Ünnepi szóhalmazok ciklusban A Magyar Nyelv c. versét sem: „Nyelv alá tapadó betűmorzsák,/ ízletes szavak a szájüregben”. Szinte érezzük az utalást Arany János, vagy Petőfi Sándor gyönyörű kifejezéseire, amelyeket azóta sem tudnak hozzájuk hasonlóan versbe önteni. A szerző hangja finom, csipkeszerű, ugyanakkor fényvakolat van a szavak arcán, ami reálissá, emberközelivé teszi megállapításait.

Engedtessék meg nekem, hogy saját örömömre idézzek néhány kiragadott verssort, ami természetességében teszi megszívlelendővé a szerző mondanivalóját. Ez lehet akár jó dolgokról írt lista is: A lét halmazában c. verséből: „Öregkor borostás állán a csend / (…) / évei hintaszékében elbóbiskol”. Az ősz zenélő billentyűi: „napok ingére sárgombot varr az ősz”. Lekottázott tavasz: „Agyonkaristolt / természet füzetében / át és kijavított/ hangok özöne”. De nem maradhatnak ki a Szerelmes versszirmok ciklusból sem a kedvességek: „megtöltöm örömöd poharát”, vagy a Gondolatmorzsákból Az ajándék Te vagy: „test csomagolásán ajándék a masni”. Ide kívánkozik még a Csendsarok ciklusból Az én Miatyánkom, amely parafrázisnak is tekinthető. Bár szívem szerint az egész kötetet ide másolhatnám példának, de a helyhiány miatt utolsónak idéznék a Hiányérzet c. versből: „Éhes a Föld, „Szomjas a Föld”, „Meztelen a Föld”, „Gyarló a Föld”.

Én mindig azt szeretem, amikor valakivel beszélgetek, az illető a szemembe néz. Szedő Tiborral – többek között – ezért is jó beszélgetni. Minél több ember néz a szemünkbe, annál több örömünk lesz az életben. Könyvét olvasni: ezen örömök közé tartozik, mert ránk néz, rólunk gondolkodik, és szívesen osztja meg velünk a tapasztalatát. Muníciója még sokáig kitart a versekre éhes emberek számára: olyan, mint a földben a behavazott, téli magvak, a rendeltetés hitével őrzik magukat a tavasznak. Heisenberg ezt írta: „belenézek a természetbe, és saját arcom néz vissza rám”. A szerző versei is ezt mondják: gyönyörködtet és gondolkodtat – akár a természet. Minden alkotásában ott van az ihlet, a szenvedély, versbe fogott gondolatok a kinti világról és az ember belső világáról, és e kettő örök harcáról, formálódásáról szólnak.

Új könyvét becsukva elgondolkozhatunk: boldog embernek látjuk-e az ifjú költőt, Szedő Tibort? Én úgy gondolom, igen. Mert nem az a boldog ember, aki mindenből a legjobbat kapja, hanem az, aki a legjobbat hozza ki abból, amit kap.

(Szedő Tibor: Lélekbogáncs. Ill.: Szűcs-Völgyesi Ildikó. K.: Biró family Nyomda és Könyvkiadó, Bp., 2022, 108 p.)