Engard: A páston Ambrus
József, a lendített szúrások, a
finta is tempo vívás nagymestere. Rutinos versenyző,
vívódásaiban is határozott, a
férfias líra képviselője. Allez.
Mutatom.
Megmondom őszintén, kifejezetten szeretem a verseket, a
kortárs magyar verseket leginkább. Azért, mert
ebből a közös kulturális közegünkből
törnek fel leghitelesebben, legátélhetőbben a
személyességek, a szenvedélyek. A nehezen
kifejezhető érzelmek éreztetése,
lebegtetése itt teremt egy olyan mikroklímát,
amelyben könnyen önmagunkra lelhetünk. És ez
azért komoly ígéret! A versek közül
azokat kedvelem, amelyeknek van tartásuk, amelyek mernek
kockázatot vállalni, van eredetiségük, amiben
érezni az intellektus és az érzelmi intelligencia
összhangját. És azokat, amelyek nem
hatásvadászok, nem negédesek, nem
közhelyesek. Meg is vagyunk. József teremtett
világában megszemélyesített fogalmak
lélegeznek, sorsukat betöltik, és friss
árnyékot mutatnak az utókornak. Ő úgy
írja, hogy „a versben mindig égni kell a
költőnek”, igaza van, nem is alibizik, kevéssé
méricskél, fontolgat, hanem beleáll.
Moralizál persze, mint a költők általában,
vélhetően dühítik a világ dolgai, ilyenek
vagyunk. Azt mondja, hogy „ma is a versek adnak
igazat!” Azt nem tudom, hogy igaza van-e, s ha igen, akkor miben,
de ez itt nem is lényeges. A megfogalmazás
minőségén a spot, s abban jól állunk. A
líraiságon, annak képiségén.
És ezen a téren is jól állunk. Mert a
legfőbb értékmérő az, hogy képes-e
élménnyé válni az olvasóban a
leírt szöveg. A képzelet
kalandozásához élményszerűség kell.
Próbáltam azonosítani a kötetben
használt formát, de a hagyományos formák
kötöttségei szűknek bizonyultak, így maradt a
többségében keresztrímes formai
kísérletezés, ami, ha letisztul és
következetessé válik, akkor lehet
védjegyszerű, addig csak érdekes. A
kísérletezés egyébként József
költői világának kulcsmotívuma, meglepő
hipnózisszerű világát jól
szolgálják szókapcsolatai, jól effektezi
ezt a szürrealitás és realitás
mezsgyéjén született világát.
Remélem, nem „elpazarolt bizakodással”
írom, hogy ez az univerzum egyediségével,
szimbolikájával nyomott tud hagyni. Ahogy írja is,
„gyorsul a harangnyelvek pulzusa, friss szavaimmal rezdül az
élet”, ránk, olvasókra vár, hogy vele
rezdüljünk! Kalandra fel! Vagyis
„engard”!
(Ambrus József: Levegő
vére. Versek. Borító, grafikák:
Körmendi Rita. Aposztróf K., 2022, 152 p.)
♣ ♣
♣
