Ady Endre Pimasz, szép
arccal című versét csak nehezen kedveltem meg. Ami
mégis mellette szól, a költő identitás
tudatának igazolása. Mint ikonikus költőnk, gyakran
próbálja megfogalmazni magyarságtudatunkat, azt a
különös érzést, amitől a
Kárpát-medencében veszteségek,
szenvedések ellenére mai napig magyarnak
érezhetjük magunkat.
PIMASZ, SZÉP ARCCAL
Zilahi jó barátaimnak
Pimasz, szép arccal látszik, hogy akar,
De közben búsan lekönyököl,
Nyög, sír, ez az én fajtám, a magyar.
Olykor utálom, néha szeretem:
Ennyi emberséges bánatot
Nem adott volna más fajta nekem.
Van-e célja és nagy akarata,
Hoz-e valamit, ami övé,
Ami magyar, ami igaz maga?
Van-e nagy, ős küzdésünknek neve,
Vagy elvérezünk névtelenül,
Mint a kóbor tigrisek serege?
Ez a mi szép, koldus, úri fajunk
Nyugtalanít: példája vagyok:
Ha meghalunk, majd egyformán halunk.
Pimasz, szép arcot talál a Halál
S szeretőnkért rejtjük a bánatunk,
Szeretőnkért, ki a tilosba jár.
A költeményt „Zilahi jó
barátaimnak” ajánlja, hiszen Zilah a költő
életének jobbra fordulását jelentő
színhelye, időpontja. Fejletlen kisgyerekként került
el 1888-ban Érmihályfalváról
Nagykárolyba, a Kalaznaci Szent József római
katolikus iskolaközpontba, ahol szörnyű
diákéveket élt meg.
Majd a zilahi református kollégium
diákjaként a hely már nagy
szabadságélményt jelentett számára.
(Itt lehetett nyilvánosan cigarettázni, sőt,
szombatonként még kocsmázni is lehetett.) Itt
érték első irodalmi sikerei is.
A cím, a Pimasz
szép arccal Ady
önértékelésének szimbóluma is
lehetne, hiszen mestere volt a fotográfiai
modellállásnak. A költemény második
sorában írja: „De közben búsan
lekönyököl”. Engem megragadott Ady számos
írásában szereplő „bús”
szó, vagy annak ragozott formája.
Néhány példa: Dózsa György unokája:
„Népért síró bús, bocskoros
nemes”, Muszáj Herkules:
„Győzöm a harcot bús haraggal”, Morognak a vének:
„Magyar vagyok, vén bús magyar diák”, A föl-földobott kő:
„Szédül, elbusong s lehull a porba / (…) /
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan”, Hiába hideg a Hold:
„Pirosló, bús szerelem
sújtással”.
Bús és egyben büszke is, hiszen azt
írja: „Nyög, sír, ez az én
fajtám, a magyar”. Néha ingadozik, szeresse-e, vagy
utálja ezt a fajt, aki csak bánatot hozott
számára, viszont „Ennyi emberséges
bánatot / Nem adott volna más fajta nekem”,
írja. Majd kicsit a magyarságtudatot
próbálja elemezni. A célját,
akaratát kérdezi, hogy ad-e valamit a tudat, ami a
magyaroké, „Ami magyar, ami igaz maga?” A sok-sok
évszázados küzdésünknek a nevét,
értelmét kérdőjelezi meg, vagy csak
„elvérzünk”, és nem marad semmi
utánunk. Eltűnünk a történelem nagy
süllyesztőjében?
„Ez a mi szép, koldus, úri fajunk”, akik
a szegénységben is büszkék magunkra,
fajunkra, mely fajnak Ady is tagjának vallja magát,
melynek végső igazolója maga a halál. A
halál feloldja a rejtélyt: „Pimasz, szép
arcot talál a Halál” valakiért, vagy
talán valamiért, akit titkon szeretünk, titkoljuk
bánatunk, ezért a „Pimasz, szép arc”,
mert akit szeretünk, megcsal bennünket. Ez talán a
monarchiabeli állapotunkra utalás Adytól? Arra a
Monarchiára, melyben mindig is alárendelt szerepet
töltöttük be. Helyünket keressük a
világban, de ha rátalálunk is, becsapottnak
érezhetjük magunkat, hiszen akiben bízunk,
álnokul becsap, megcsal, félrevezet bennünket.
Visszatérve Ady „bús”
szóhasználatára, szinte főnévként
értelmezhetjük néha, hiszen a szó a magyar
fajtára tapadt fogalommá nemesül. A magyar
bús, tehát nemcsak jelzőként, de néha
ránk aggatott főnévként is érthetjük.
Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Csokonai, József
Attila és sorolhatnám, mind-mind próbáltak
megfogalmazni egyfajta magyarságtudatot, egyfajta
magyarságeszményt, és szinte
valameny-nyinél a magyarságtudat szomorú,
fojtogató állapot, amire mégis büszkék
vagyunk. Büszkék, hiszen megmaradtunk, élünk,
alkotunk ebben a csodaszép hazában, melynek
megpróbálunk valamennyien méltó tagjai
lenni.
––
* A szerző, Kraszai
Sándor a lap megjelenése után
sajnálatosan elhunyt. Emlékét megőrizzük!
♣ ♣
♣
