Honnan is lehetne kezdeni? Voltak ősmagyarok,
nyilvánvaló, hosszú-hosszú
vándorlás, harcok, utódlási harcok,
talán már jobban/jól ismert történelem
után pedig itt vagyunk mi, most… mai magyarok. Mindazok,
akik ma magyarnak vallják magukat itthon, meg a határon
túl, meg szórványban. Akiknek ősei jöttek
Árpáddal, meg előtte, meg utána – kunok,
svábok, jászok, zsidók, cigányok és
sokan mások –, akiket hívtak, akik engedélyt
kértek, akik beilleszkedtek, akik magyarul (is)
beszélnek, és akik magyarnak érzik-vallják
magukat. Mert úgy tűnik, nem mindenki érzi így,
bár itt lakik… joga van hozzá.
Élnek Budapesten – zömének ősei messze
nem budapesti –, meg vidéken, ha szűkebb területet
nézünk. Határainkon belülit. Trianon
tragédiáját most inkább nem
tárgyaljuk.
Mennyire ismerjük egymást? A budapestiek a nem
budapestieket és viszont? Annyira más lenne az
élet egy nagyvárosban, mint falun? Igen, annyira. Honnan
tudom? Több, mint 50 éve bennem él. Nem először
voltam akkor Budapesten kívül, nem nyaralóhelyen.
Unokatestvéreim Nyugat-Magyarországon laktak, akkor egy
faluban. Élveztem az ottlétet, de a
körülmények észrevételéhez
még túl kicsi voltam. Az bizonyos, hogy nem volt
bevezetve a víz, a disznók etetéséhez
mindent felhasználtak… másképpen
éltek. Nagyon tanulságos volt. Máskor
eltöltöttünk két hetet egy falusi házban
anyámmal, ott megtanultam, hogyan készül a
túró, meg mi az a korpa. De amiről most pár
szót szólnék, az más volt.
17 évesen egy együléses kicsi, gyakorló
vitorlázógéppel – ma már szinte
lélekvesztőnek mondanám, ha csónak lenne, de
repülő volt, Cinke típusú – elindultam
Farkashegyről Szolnok felé. Eltévedtem a felhők alatt,
szántóföldek fölött, a nagy
síkságon – úgy gondoltam, annyi óra
után, amit a levegőben töltöttem, ideje
leszállni. Kinéztem egy mezőt, nem túl messze a
házaktól, és sieresen földet értem.
Gyorsan odafutottak férfiak, látták, semmi baj.
Nem hitték el, hogy fogalmam sincs, hol vagyok; mondták,
hát Városföldön. Tanyavilágban.
Bután nézhettem, ilyen területet én nem
ismertem. – De Magyarország!? – Igen, minden
rendben. – A gépet azonban mielőbb és szakszerűen
szét kellett szedni. Ők nyilván életükben nem
láttak vitorlázógépet, mondtam, hogyan kell
csinálni – és megcsináltuk! Én
természetesnek tartottam, hogy velük sikerülni fog.
Hogy ők, velem, meg tudják csinálni. Aztán a
tanyaközpontból gondolom, telefonálhattam, és
rengeteg idő maradt késő estig, amíg
várhatóan Farkashegyről a terepjáróval
odaérnek értem, és főleg a gépért.
Most jön a java: behívtak, kérdezgettek,
odaültettek a vacsorához. Nem emlékszem a
berendezésre, csak arra, hogy nagyon egyszerű volt és
mégis bensőséges, nem emlékszem az arcokra –
volt egy idősebb férfi, meg a felesége, talán
még valaki – de az egyszerű ételre igen, és
főként bennem maradt az a bizonyos hangulat. Bensőséges,
nyugodt, harmonikus és magabiztos. Pedig én idegen
voltam, Pestről jöttem, nekik szó szerint az égből.
Fogalmam sincs, hogy kerültem be hozzájuk, és kik
voltak! Eltelt az idő, mennem kellett a megadott ponthoz az
országúton, várni a kocsit. Nos, ott megint
más világ volt: a sötétben
gajdászó fiatal fiúk jöttek… Őket
már nem vártam oly nyugodtan, lebújtam az
árokba. Mert magyarok ugyan ők is, de az italtól
tán mégsem annyira magyarok…
Élnek magyarok külföldön. Lehet, hogy csak
pár évet, mint mi az egyetemen, a kollégiumban
– Kijevben. Éppen Kijevben… Az ismét
különös világ volt a „magyar”
szobával, „magyar klubbal”, a
néptánccal – a Rábai Miklós
féle „Lakodalmas” részleteit táncoltuk
még az Ukrajna Palota óriási
színpadán is, meg felléptünk más
városokban, sőt az ukrán tv-ben – magyar
néptánccal. Óh, mi nem „magyarosch”-ak
voltunk (Karinthy Frigyes után), hanem tényleg magyarok.
Ott, kinn, magyarrá váltunk. Mégis, furcsa
közjáték volt, szinte kuriózum: az egyetemen
tanultak kárpátaljaiak is. Összesen egy alkalommal
tudtunk velük pár szót beszélgetni
közös nyelvünkön, de szinte titokban, azután
örökre eltűntek, és nem igazán
értettük, miért – az ő érdekükben
azonban jobbnak láttuk nem kérdezni…
Még később a Parlamenti Könyvtárban
(engedélyem volt nekem is bejárni oda) a
katalógusukban megláttam nagynéném
nevét mint szerzőt, emígy: dr.
Eckert-Györgypál Irma. Persze, egyedül csak az ő II.
világháború előtt írt (magyar)
néprajzi könyvének
katalóguscédulája lapult ott. Miközben ő
már réges régen Fokvárosban élt,
és ott olykor a magyar vonatkozású régi
(antik) dolgokkal is foglalkozott, hivatalosan. Mert lelkében
magyar maradt.
Ősmagyarságról aztán egyre több
szó eshetett, már a 80-as években járunk.
Illúzió és tudomány keveréke, vagy a
kettő olykor együtt? – Gének és tudat? De ez
ősmagyarság, a pogány (?) hittel, másféle
vallással… évszázadokkal előbb. (Valaki a
90-es években Jézus korából kezdett
mesélni magyar törzsről – nagyon nem hittem neki.
Most pedig éppen tudományosan erről hallottam.)
Nemrégen megnyitották a feltehetően gyorsan
világhírűvé váló Magyar
Néprajzi Múzeumot (az épület
világhírű, a múzeum anyaga is az lesz hamarosan
bizonyára), ódákat zengenek joggal a Magyar Zene
Házáról. Magyar itt, nemzeti ott, van, akinek ez
is sok, mások meg úgy gondolják, még mindig
nincs a helyén a fogalom, az érzés, az
elkötelezettség, az öntudat.
Ki tudja megmondani, pontosan mióta húzódik
az ellentét magyar vagy európai, vidéki vagy
budapesti (a népi-urbánus témát már
fel sem hozom), a „paraszti bölcsesség” vagy a
„nagy tudomány” között? – pedig
milyen egyszerűnek tűnik a vagy helyett az és szót
legalább – elgondolni. Ám néha még az
sem megy, és ha jól belegondolunk, nem is mindig olyan
egyszerű. De nem lehetetlen.
Egy dolog azonban aligha lehetséges: hogy valaki magyar
és világpolgár, így együtt. Olykor
elkerülhetetlenül dönteni kell.
––
* József Attila: A
Dunánál
♣ ♣
♣
