Egy meleg, nyári vasárnapi ebéd után
üldögéltünk az asztalnál
jóllakottan, szótlanul. Egyszer apukám törte
meg a csendet.
– Úgy ennék egy finom hűtött
görögdinnyét vacsorára!
Azután visszament dolgozni a munkahelyére.
Kis idő múlva mérgesen ugatott a kutyánk.
Kinéztem, és a barátnőmet, Icát
pillantottam meg. Kértem, jöjjön be. De ő ezt
válaszolta:
– Marika, most nem megyek be, csak azért jöttem,
hogy megyek a faluba dinnyét venni, volna kedved
elkísérni?
– Jaj, de jó! – örvendeztem. –
Épp én is oda készülök.
Anyukám a kezembe adta a kukoricacsuhéból
font szatyrot. Benne lapult két neccháló és
a pénztárcám.
– Kislányom, kettőt hozz, légy szíves!
– Kettőt? – kérdezett vissza Ica.
– Igen, nagyon szeretjük a dinnyét, főleg ha be
van hűtve! – felelte anyukám. – Vigyázzatok
az úton! – kiáltott utánunk. Mi
összenéztünk, mosolyogva mondtuk:
– Úgy lesz!
Itt megjegyezném, mivel a tanyán nem volt
áram, a gémeskútból húztunk friss,
hűs vizet, beleöntöttük egy nagyobb edénybe,
és abba került a dinnye. Pár óra múlva
tökéletesre hűlt.
A falu 4–5 kilométerre volt a
tanyánktól. Vígan cseverészve
érkeztünk meg a mozi udvarán álló
teherautóhoz, amin rengeteg sötétzöld
színű görögdinnye várta a
vásárlókat. Több falubeli beszélgetett
a termelőkkel. Kiválasztottam két jól megtermett
finomságot. Az árus kedvesen segített, belerakta a
hálóba, felakasztotta a kerékpár
kormányra mindkettőnknek.
– Fogyasszátok egészséggel, gyertek
máskor is!
Elköszöntünk, indultunk haza.
Ica ment elöl, én utána. Odaértünk
a betonjárdához. Ica felült a
kerékpárra. Én is nekilendültem. Az egyik
lábam a pedálon, a másikkal löktem magam.
Ekkor odakiáltott egy iskolatársam:
– Marika, eljöttök az ötórás
filmre?
Visszanéztem, de nem volt időm válaszolni, mert az
első kerekem lecsúszott a járdáról,
hatalmasat estem. Mindkét tenyerem és a térdem a
betonhoz csapódott. Átfutott az agyamon, mennyien
látták a jelenetet. A helyzethez képest gyorsan
felálltam. Segítségemre sietett Erzsi néni
és Zsiga bácsi. Na, ő nem hagyta ki a poént!
– Hallod-e, te lány, úgy
kiterültél, mint a béka!
A társaság egyik fele mosolygott, a másik
sajnált. Én meg azt szerettem volna, ha megnyílik
a föld alattam szégyenemben. Odalépett
hozzám, felállította a kerékpáromat,
Ica a pénztárcámat rakta vissza a szatyorba.
Ránéztem a dinnyére, majdnem elájultam a
látványtól, ugyanis a járdán landolt
dinnye héja szanaszéjjel repedt. De szerencsére
nem esett szét.
Erzsi néni megpróbált vigasztalni:
– Na, ez a dinnye biztos finom lesz! – Furcsán
nézhettem rá, mert így folytatta: – Tudod,
azt mondják, ha felvágják a dinnyét
és reped, az érett!
Zsiga bácsi újra adta a formáját.
– Az igaz, Erzsi, de nem mindegy, hogy
felvágják, vagy odavágják!
Amilyen gyorsan lehetett, eltűntünk Icával.
Rövidesen kiértünk a faluból.
Barátnőm megkérdezte:
– Marika, nagyon fáj?
– Nnem vészes – nyugtattam.
– Pedig folyik a vér a lábad
szárán, úgy látom, be is dagadt.
– Ugyan semmiség – válaszoltam.
Nem mertem bevallani az igazságot, sajgott, égett,
alig vártam, hogy hazaérjünk. Ica hazáig
kísért. Anyukám nagyon megijedt, amikor
meglátta a sebeimet. Azonnal készített
hipermangános vizet, azzal alaposan lefertőtlenítette.
Nem volt kellemes, jócskán csípett. Lila lett az
összes sebhelyem. Úgy néztem ki, mint a
töröttlábú, szárnyszegett
kismadár. Apukám este megkérdezte:
– Mi történt? Ráfolyt a dinnyelé a
lábadra?
Szomorú voltam a dinnye miatt.
– Mosolyogj már, nincs semmi baj! – vigasztalt.
– Mesélte a cimborám, hogy elestél.
Zsiga bácsi árulkodott, gondoltam magamban.
– Apukám, a dinnye nagyon megrepedt, nem tudtuk
behűteni.
– Nem baj, meglátod milyen finom lesz az a
repedtízű hűtetlen görögdinnye!
♣ ♣
♣
