Mottó: „Hogy Ars poetikám? – Az
nincsen… / Mert verseimben – ott van minden!”
E könyv olvasása után engedtessék meg
nekem, hogy én is egy Gandhi idézettel (mottóval)
kezdjek: „A testnek pihenésre, az elmének
békére, a szívnek örömre van
szüksége.” Ha valaki kézbe veszi a szerző
szerint „jelen, első, és alighanem utolsó
verseskötetét”, bizonyára hasonló
benyomással teszi le, ahogy én is: jóleső
béke, öröm hagy nyomot a gondolataimban. Csak
remélni lehet, hogy Szöllősi
Dávid nem tartja be ígéretét,
és még jó pár kötettel
örvendezteti meg családtagjait, rokonait, barátait,
ismerőseit – ahogy írja az első oldalon.
A visszafogottan elegáns, egyedien finom
borítójú könyv több mint 400
oldalán, kronológiai sorrendben tizenkét fejezetre
osztva a verseket, az első zsengéktől a máshová
nem sorolt, egyéb írásokig. Szöllősi
életrajzában azt írja, hogy harmadikos gimnazista
korában határozta el, hogy
„rímszerész” lesz.
Tiszteletreméltó és
példaértékű az a szerény
önértékelés, ahogy nem nevezi magát
költőnek. Pedig tehetné és joggal! Gondolatai,
érzései, meglátásai,
társadalomkritikái – és
műfordításai – mind arra mutatnak, hogy
költőként fogja számon tartani az utókor.
Minden versében érezzük, milyen
könnyedséggel, természetes hangon, rímek
között járatosan fogalmazza meg
mondanivalóját. És élete folyamán,
tapasztalatai alapján kihallatszik soraiból, hogy minden
munka, amit meg kell tennünk, és minden
szórakozás, amit önként vállal az
ember. A szerző valóban önként vállalta
polgári foglalkozása mellett a
szemlélődést, az írást, és csak
akkor lennének szürkék a hétköznapjai,
ha lusta lenne azokat kifesteni verseivel. Úgy véli,
„a papír megtűr még”, ha „műkedvet
csinálok”, de ezt újfent csak a
szerénysége mondatja vele. Elmaradhatatlan
mandolinjával, mindenki számára jól
hallható, magával ragadó, vidám
énekével, előadóművészi szavalataival
nagyon régóta visszalopja az örömet
hallgatói szívébe. Sugárzik verseiből
és személyiségéből az optimizmus, az
együttérzés, a jókedv, ami korunk
nehéz napjai között igen nagy értéknek
számít.
A recenzensnek megvan az a lehetősége, hogy a könyvből
saját ízlése szerint ragadjon ki verseket,
és azokat kedvére elemezze. Ilyen pl. a
„Csakazértis – vers!”, amely minden
versszerető embernek és ember helyett is szól:
„Valaki az interneten azt üzente minap,/ Verset írni
mostanában nem igazán divat! / Olvasni sem ér
rá ilyet az elfoglalt ember / Ami hasznot nem hoz gyorsan, az
már nekünk nem kell.” Igen, helyettünk is
megállapítja, „…hogy a vers lehet kelendő,
hogy a vers még üzen. / Azt üzeni,
szükségünk van gyengédségre,
szépre, / Igaz, lelkes hevületre,
emelkedettségre…”
Az Alkalmazott
rímszerészet c. fejezetben Szöllősi a
költészetben észreveszi és
szóvá teszi a hibákat is. Megjegyzi az
önjelölt költők klapanciáiban „a
helyesírás diszkrét báját”, s
hogy náluk „profik a közhelyek”, amelyeket
kitermelnek magukból. „Ha ismerős, az nem
véletlen” c. versében ezt írja róluk:
„…A Parnasszust célozza egyre, / De nem tűri a
Pegazus; ! Ha fölvergődne Ferihegyre, / Az csoda lenne, sőt,
gyanús…” Rezignált
öniróniával szemléli saját
tükörképét: „Nem szeretem a
tükröket, / De muszáj néha
belenézni…”, és a Summázat szerint:
„…Mérnök voltál / avagy tanár, /
bölcsész, jogász, / Művész akár;/
Nevedhez mi / Szép, jó tapad, / Belőled csak / Annyi
marad!”
Ír az elmagányosodott lakótelepi
életről, amely külsőre amolyan betonsiló, a falak
pedig mindent átengednek, ugyanakkor
áttörhetetlenek. Felnőttkori mély
együttérzés és szomorúság van a
Zenebohóc c. versében, melynek utolsó szakasza
így hangzik: „…Sajnáltam mindig őt, de
jót nevettem, / Még gyermek voltam és
tapasztalatlan; / Ma már tudom, hogy lélekben mi ketten /
Egyek vagyunk, s bohóc csak én maradtam…”
Rendkívül találó társadalomkritika a Vannak ilyen országok is c.
fantáziaverse, melyben a világ ellentétekre,
sokféle csalásra, hatalomvágyra épül:
Fényország, Kényország,
Lényország, Tényország és
Vényország: „…Ezekről az
országokról nem szólnak a lexikonok, / Pedig
rájuk lelhet, aki keresgélni elég konok. /
Európa-szerte, mondjuk, körül kell csak tekinteni, /
Nem baj, ha a lottó ötöst nem ez az öt
ország nyeri…”
Beszéljünk most egy speciális
területéről is, a műfordításokról.
Három kötet Viszockij-verset publikált eddig,
amelyek osztatlan sikert arattak szakmai körökben és
az olvasók között is. Bár ebben a
verseskötetben belőlük egy sem található,
én azért tartom mégis szükségesnek
szólni róla, mert a magyar műfordításban a
világirodalom nagyjait legjobb szerzőink – így
Szöllősi Dávid is – szólaltatják meg
magyarul. Újraalkotják a műveket, az eredetivel
egyenértékűeket hozva létre. Babits arra a
kérdésre, hogy melyik a legszebb magyar vers, azt
válaszolta: „Shelley:
Óda a nyugati szélhez – Tóth
Árpád fordításában”. Az
utókor hasonlóan fog vélekedni Szöllősi
Dávid műfordításairól is.
És most befejezném kalandozásomat a szerző
első verseskötetében, amelyben remek volt ráismerni
hétköznapi gondjaink rímbe szedett, színes
kóborlásaira, meghökkentő társadalmi
fintoraira, átrepülve az időn, élete versekbe
szedett üzenetére. Szeretnék saját
versével búcsúzni és minden vers és
könyvszerető ember figyelmébe ajánlani Szöllősi
Dávid kötetét!
A vers:
„Te is rímelj így,
nem nehéz…
Te költő vagy, én rímszerész, /
Két önjelölt, ki versre kész. / Hogy
többre én, avagy te mész, / Ítéljen
olvasó, zenész. // Hogy elfelednek? Az se vész! /
Egy jó játék volt az egész, / Nem kellett
hozzá hős, merész, / Csak kedv, rutin, meg persze
ész…”
(Csak rímszerész
vagyok… Szöllősi Dávid válogatott versei. K.:
Holnap Magazin, 2021, 401 p).
♣ ♣
♣