Perzselő, álmosító hőség telepedett a
falura, csak a templom előtt megforduló busz verte fel a csendet
meg a port.
Két férfi vágott át a kis parkon,
és nyitott be az ivó ajtaján. Bent áldott
hűvösség fogadta őket, a plafonon lustán nyikorgott
a ventilátor. A pult mögött álló
tulajdonos csodálkozva nézett a vendégekre.
Dél már ugyan jócskán elmúlt, de a
forgalom majd csak estefelé indul be.
Akkor jönnek a városból érkezők, meg a
határban dolgozók is egy pohár laza fröccsre,
egy korsó hideg sörre. Olyankor már nem sietnek,
szívesen beszélgetnek a világ dolgairól,
megosztják egymással gondjukat, bajukat, de az
örömüket is. A legszélső asztalnál a
törzsvendégek ülnek, a fő helyen a jó
mesélőkéjű Vendel úr. Ebben a szokatlan
időpontban, a rekkenő hőség dacára is szép fekete
öltönyben, patyolatfehér ingben ő volt az egyik
betérő, vele volt a megyeszékhelyen dolgozó
unokája. Jogot végzett, komoly fiatalember. Őt
várta az öreg a megállóban, fontos
családi ügyben hívta, de nem kell elkapkodni.
Két korsóval rendeltek, Jani, a kocsmáros
óvatosan csapolt, nehogy a hab túlcsorduljon a
korsó peremén. Fél füllel azért
oda-odahallgatott, az ilyen foglalkozásnál megengedett
egy kis egészséges kíváncsiság, de
pletykáról szó sem lehet.
– Akkoriban volt nagy munka az aratás –
törölt le egy kis habot a bajuszáról Vendel
úr –, amikor először vágtam a rendet
két kaccsos kaszával. Olyan hőség volt akkoriban,
hogy megtöppedt a fákon a barack. Féltünk,
nehogy kiperegjen a búza szeme, Péter Pálkor
már kora hajnalban elkezdtük az aratást. Úgy
tartották, ezen a napon szakad meg a gabona töve, de ettől
nem adta magát könnyebben az élet, mert így
hívták a búzát mifelénk.
Becsülete volt a jó arató bokornak –
így hívták az összeszokott csapatot –,
nem kellett napszámért kuncsorogni. Mi hatan voltunk,
nagybátyám ment elöl, diktálta az iramot.
Lemaradni nagy szégyen lett volna. Csípte a szemem a
sós veríték, a pelyva megült a nyakamban,
már nyálam se volt, de megállni nem lehetett.
Egyszer elébem penderült egy takaros kislány, a
kannát alig bírta, de olyan pajkos mosolyt
életemben nem láttam. Két hosszú copfja meg
leért a derekáig. Nyújtotta felém a kanna
fedelét, langyos volt a víz, de nékem olyan
jólesett, mintha valami részegítő bort ittam
volna. Szomszéd faluból jött a lányka,
segíteni keresztanyjáéknak.
Eltelt aztán vagy három aratás, de nem
láttam őt egyszer se. Aztán egy forró nyári
napon megjelent, marokszedő volt, s valahogy úgy sikerült a
sorsnak intézni, hogy mögém került,
párban dolgoztunk. Ügyes volt, gyors, karcsú dereka
ringott, ahogy hajladozott, és halkan dúdolt valami
szép nótát. Hát meg kell valljam,
többször elvétettem a kaszálás
ritmusát, meg is feddtek érte, ilyen se fordult elő velem
azelőtt. Aztán az aratóbálon felkértem egy
táncra. Komoly, szép nagylánnyá iperedett,
sűrű hullámos haját egy fonatba fésülte.
Abból az egy táncból aztán több lett,
egész este csak együtt roptuk.
Az öreg köhécselt, aztán kért
még egy kört, s intett, hogy igyon a kocsmáros is.
Elmerengett egy kicsit, s folytatta:
– Sose láttam többet, pedig hej, de nagyon
vártam minden évben, hogy eljöjjön az idő, s
megfenjük a kaszát. Voltak persze szép meg szorgos
marokszedő lányok, de egyiknek se volt olyan kék a szeme,
mint a júliusi égbolt, és olyan a haja, mint az
érett búzakalász. Egyszer bátorságot
merítve megkérdeztem keresztapját, hogy ugyan mi
lett véle? Ő mondta, hogy Marica, mert így
hívták, messzi nagyvárosba ment férjhez,
valami nyakkendős úrhoz, nem kellett már neki a
hőségben törődni, meg a port nyelni.
A kocsma előtt egy hatalmas kombájn ment el,
zúgása megtörte a pillanatnyi csöndet.
– A falu határában néhány nap
alatt befejeződik az aratás. Szombaton meg mulatság lesz,
mint régen, a plakátot már kiragasztottam az
ivó ajtajára – magyarázta a
kocsmáros, és tovább rendezgette a poharakat.
Vendel úr helyeslően bólogatott, s egy pillanatra
úgy érezte, ott van, azon a régi
aratóbálon, a lány meg nevetett csilingelően,
mintha ezüst harangokat rázott volna meg a nyári
szellő.
♣ ♣
♣
