Virágnak virága embernek világát
kelti, világnak világa virágok
életét sejti. Ágyáshoz kötötten,
egymástól bódultan, megtévesztve
élünk, s míg zsúfolódva
ágaskodunk, napfényt, szellőt, harmatot
remélünk. Szirmainkkal takargatjuk, védjük
kincseinket, bibéinkben őrizgetjük tékozló
nincseinket. Szépítünk és
szépítkezünk, elhervadunk végül,
magjainkat felkínáljuk veszett
örökségül.
Kis bimbókat dédelgetünk, eresztgetünk
szélnek, ellenállunk, majd behódolunk a kegyetlen
télnek. Összebújva felmelegszünk, ám
elhajlunk egymástól, s bár színeinkben
különbözünk, vágyainkban
egyesülünk, függünk a világtól.
Mindannyiunk lilás fénnyel köszönti a napot,
hiúságunk átszínezi a vágyott
holnapot. Tülekedve dúskálhatunk pillanatnyi
jóban, ugyanaz vár mindenkire a szűzi fehér
hóban.
Bíborok közt forgolódva
tépázódva várunk, bársonyszirmunk
kifordítja, de illatukat visszahozza álmunk.
Méhecskének kis potroha összeköthet minket,
fejecskéddel kövesd nyomon, csaljad ide mindet! Ha el is
veszted mind a porod, s bánattal telt lesz a torod,
átmenekítetted magad, önbizalmad mégis dagad:
lehetsz egy újabb virágnak virága, egy
örömtelibb világnak virága, ha nem pusztul el a
világnak világa, eljöhet egyszer még a
virágnak világa!
♣ ♣
♣
