A kislány az anyja előtt haladt két
lépéssel. Egyik kezével a babakocsiját
tolta, a másikkal a kocsi ernyőjét húzta fel, hogy
a babája arcát ne süsse a Nap. Az asszony a
mobilján lapozott. Az akadálymentesített
járdáról lelépve pillantott a
túloldali közlekedési lámpára.
Már villogott a zöld. Látóterébe
került a fékezés nélkül
feléjük közeledő autó.
Abban a pillanatban a gyerek figyelmetlenül belelépett
az úttest kicsi, de mély kátyújába.
Egyensúlyát veszítve a fenekére tottyant,
miközben kiengedte kezéből a babakocsit. Az tovagurult,
és a kék Renault kerekébe ütközve
megpördült a levegőben, majd a motorháztetőről az
úttestre csapódott. Az autó megállás
nélkül folytatta útját.
Az asszony kezéből elröpült a mobil.
– Vikiiii! Viki! Jaj, Vikikém! – sikoltotta,
és két kezét előre nyújtva ugrott az
ijedtségtől mozdulatlanná dermedt gyerekéhez.
Felállította kislányát, leguggolt
hozzá. Arcát a kicsi arcához szorítva
kérdezgette: – Jól vagy? Ugye, nincs semmi bajod?
Jól vagy? Vikikém! Mondd, hogy jól vagy!?
Kérdezősködése zokogásba fulladt.
Szorosan ölelte a gyereket, aki, hogy levegőhöz jusson,
lefejtette magáról a szorító karokat. Ekkor
látta meg az úttesten anyja széttört
mobilját és kissé távolabb a
formátlanná gyűrődött babakocsiját.
Karjával átfogta édesanyját,
fejét belefúrta a vállába.
– Ne sírj mama! – seppegte. – Majd
veszünk másikat! Hallod?! Nem baj – ismételte
már sírásra görbült szájjal.
– Majd veszünk másikat!
