2013. április végén egy vasárnap
délelőtt Balatonszemesre mentünk. Cili barátnőm
hívott meg, hogy egy kellemes hétvégét
töltsünk vele. Kicsit tartottam ettől a
találkozástól, előtte összevesztem vele,
amikor utoljára nálunk járt.
– Megígérem, ha rajtam múlik, akkor nem
fogok a barátnőmmel összeveszni! – mondtam
férjemnek, mert emlékeztetett az akkor
történtekre.
A vasárnapi finom ebéd után a Balaton parton
hosszú kirándulást tettünk, és
végigsétáltunk az eddig nem látott
vízparton. Megmutatta, hogy kell telefonnal
fényképezni, hogy azzal tudjak a partról
felvételeket készíteni. Este filmet
néztünk. Szótlanok voltunk, mert barátnőmet
filmnézés közben nem szabad
beszélgetéssel zavarni! Utána meg ki akar
beszélgetni, hiszen éjjel egykor olyan álmosak
voltunk a hosszú délutáni
sétától, hogy pillanatok alatt elaludtunk.
Összebújtunk férjemmel, így
melegítettük egymást.
A reggelire felkínált gyümölcsjoghurton
aztán majdnem sikerült mégis
összevesznünk, mert azt találtam mondani:
– Csak délután szoktam joghurtot enni,
reggelire teát kérek, ezt majd uzsonnára
szeretném elfogyasztani!
– Eszed, nem eszed – mormolta halkan, de
aztán mégis lekapkodta az asztalról az
elénk kínált ételt, és visszatette a
hűtőbe, majd teának való vizet tett fel a tűzhelyre.
A bőséges reggeli után elindultunk a falu
felé, miközben mesélt a vidékről. Kellemes
utunk volt, ahogy a hosszú fasor mellett a dombtetőre
feljutottunk. Az egyik utca közepén egyszer csak feltűnt
egy barna téglával kirakott kápolna, ami több
évtizedes vadgesztenyefákkal körbenőtt
területen állt. A kápolna előtti
rozsdavörös színű padsorokkal olyan volt, mintha a
szabadban lehetne találkozni Istennel. Itt még nem
találkoztam vele. Nem gondoltam, hogy a közelében
vagyok.
Hétfő délelőtt volt, sajnos a Latinovits
Zoltán Múzeumba nem tudtunk bemenni, ezért
tovább sétáltunk. Akkor láttuk meg a
déli napsütésben a hatalmas platánsoros
út egyik szögletében a templomot. Ahová
már régen vágytam, és tudtam, hogy meg kell
találnom, az most itt állt előttem. A bejárati
ajtó ugyan nyitva volt, így bementünk, de csak a
zárt vasrácsig jutottunk. Különös
fények világították meg a keresztet
és rajta Istent. Kezemet a rácsra tettem, és akkor
valami történt, mintha egy belső hang szólt volna
hozzám. Mintha kapcsolatba kerültem volta a kereszten
lévővel. Egyre csak jöttek a különös
gondolatok, és nekem csak fogni kellett a távolról
jövő adást. Boldog voltam, az egész bensőmet
átjárta az a belső bizsergés, ami aztán a
rácshoz tapasztotta a kezem. Nem szerettem volna, ha a pillanat
nyom nélkül elszáll. Maradj még,
kérleltem magamban, mondd, amit hallanom kell, és
jó volt hallanom, éreztem, ahogy az agyamban
megszólaló hangok melegséggel és
boldogsággal töltenek el. Előtte ilyet még soha nem
éreztem! Azt mondtam a barátnőmnek:
– Ne haragudj, egy rövid időre szeretnék most
egyedül lenni!
Nem volt nálam papír, ceruza, ezért nem
tudtam leírni azt, amit a belső hang mondott, de a
hátamon futkosott a hideg, a karom lúdbőrzött,
és ehhez foghatót előtte még soha nem
éreztem.
Férjem ezután lépett az előtérbe,
és elkezdett fotózni. Nem bántam, nem haragudtam
rá, azt mondtam neki:
– Most megzavartál egy érzésben, de
amit eddig hallottam, ha csak eddig tartott, akkor is egy csoda volt!
Tovább sétáltunk, és sikerült
megtalálnunk Latinovits Zoltán köztéri
szobrát. A templomban ért boldogsággal a
szívemben tértem vissza. Beültem a szoba egy csendes
szegletébe, elővettem a levendulás könyvemet, amibe
akkor szoktam írni, ha nem akarom, hogy a gyorsan jött
gondolat nyomtalanul elillanjon. Akkor írtam ezt az Imát:
Ima
a Balatonszemesi templomban
Uram, ki itt vagy előttem ezen a feszületen, egy fehér fal
előtt a keresztfára megfeszítve, kérlek
Téged, hallgasd meg imám.
Hozzád jöttem, hogy a
lelkemet megtöltsem a Tőled kapott erővel, és hittel,
segíts meg engem. Kell a Te hited és erőd, ami
tovább vihet utamon.
Kérlek Téged,
segíts meg engem, szeretettel jöttem a Te házadba,
adj nekem hitet, hogy bízhassak benned.
Szeretettel teljes szívemben
kell a Te erőd, nélküled én kicsi és
kevés vagyok, egy porszem itt a Földön, de hinni
akarok Benned!
Az, aki mellettem van, szeret engem,
és én is őt.
Nélküle kevés
lennék, támaszom ő, vele az életem egész
és szép, csak ő ad hitet és Te, hogy a helyes utat
megtaláljam.
Szeretem őt, mert vele az élet
szép, és csak benne bízom, visz utamon
tovább, de ha nem érezlek Téged, akkor
kevés vagyok.
Most éreztem, hogy itt vagy,
eddig hiába kerestelek, ebben a kis templomban benne vagyok
én, akit szeretek, és benne vagy Te.
A fény, ami
világossá tette itt létedet, rám nem
világított, a rács mögül nézek
rád, szememet kinyitottam, és a kis fény
feléd világított.
Add meg nekem azt az erőt, amit eddig
hiába kerestem, hiába jártam házaidat,
sehol sem találtalak.
Itt érzem erődet és a
fénnyel bevilágítottad egész énemet.
Nem akarlak elveszíteni
Téged, akit csak most találtam meg.
A lelkem a Tiéd, és
szeretettel gondolok Rád: Ámen!
