Minden nap, mikor reggel a kávéját issza,
ablakából az úton túl a szemközti park
öreg fáit nézi. – Emlékezik. –
Túl régen volt már, de olyan tisztán
jelenik meg szemei előtt, mintha csak tegnap lett volna. –
Képek, hangok sorjáznak…
Városukban minden évben a május 1-jei
ünnepnek ez a park volt a fő színtere.
Persze, akkor még nem így nézett ki.
Most a homokos hepe-hupás földet zöld gyep
borítja, kövezett utak, modern
játszótér uralja. – De ő csak kúszik
vissza az idestova hatvan évvel ezelőtti képbe. –
Látja magát fehér zokniban, ünneplőben,
szüleivel s nagymamájával. – Nagyit az el nem
maradhatott – nagy gonddal, szép masnira kötött
– fejkendőben, s az ilyen alkalmakra tartogatott
„mejjes”-kötőjében, mely sohasem gyűrődött
össze a sublótfiókban, és zsebéből
került elő a zsebkendőbe kötött aprópénz
az utolsó gombóc fagyira, vagy a körhintán az
utolsó körre hazamenetel előtt.
A park közepén májusfa állt. –
Magas rúd, színes kreppapír szalagokkal. – A
szél időnként meg-meglengeti. – Üde
színfolt a fák zöld lombkoronái
között.
Az emberek boldogan mosolyognak, kezükben egy-egy szál
virág: tulipán, orgona s kis, magyar
zászlócska papírból. – Néha
meglengetik.
Színpad! – Rajta táncoló tarka
szoknyák kavalkádja. Száll az ének,
dobognak a kalapos férfiak csizmái. Tenyerek csattannak,
tapsvihar. – A zsivaj csak délben szűnik. – A
sátrak felől birkapörkölt illata leng,
gőzölög a virsli, csapolják a sört, mérik
a citrom- vagy málnaszörpöt. –
Édesség! Üveg cukortartóban. – Mennyei
égi manna.
Az évnek ezen a napján földi
paradicsommá változik a város hatalmas parkja.
A fák óriások lettek azóta.
Kérgük megvastagodott, ágaik kiterjedtek, szinte
egymásba fonódtak. – Így állnak ma is.
A május 1. – munkaszüneti nap. – De az emberek
szívükben ünneplik. – S így válnak
az emlékek egyre tartalmasabbakká,
színesebbekké, fontosakká.
