Megszabadulhattunk már végre a télikabáttól!
Fürdik a bőröd a bágyadt napnak langy melegében,
S látod, amint elevenné válik a puszta világ is.
Olvad a hó is: hegy lábánál árad a csermely,
Partján feslik a fűzfák barkavirága.
Zsendül az erdő: harsány fű tör elő az avarból,
Téli levéltakaróját íme, ledobta magáról.
Völgy dédelgeti szép kikericsnek sárga virágát,
S merre szemed lát, kék ibolyák sokasodnak a réten:
Zöldjét elfedi szirmuk, bársony tinta-ruhájuk.
Harmat fürdeti lágyan a hófoltos hegyek ormát,
Távol a dombok is ívbe hajolnak; dús ölükön már
Birkákat terelő víg pásztorok őrzik a nyájat.
Fürge nyúl kergeti társát égbe szökellve,
Friss szagú szántás barna barázdáit letiporva,
Víg, kacagó szél támad az úton, s lendül a karja,
Hetyke derűvel rázza az almafa zsenge virágát,
S hogy tovalebben, porfigurák kavarognak utána.
Szép tollú fakopács száll, és kúszik föl az ágra,
– Vége a télnek! – szerte röpíti a hírt kopogása!