Márai Sándor
életének felét (mindent beszámítva
még többet is) emigrációban
töltötte, hatalmas életművet hagyott maga után.
Regényei, naplói, esszéi nemcsak
mennyiségben nyomnak sokat a latban, hanem minőségben is
súlyosak, elmélkedésre késztetik az
olvasót, művei telítettek emberi, olykor nemzeti
sorskérdésekkel, filozófiával,
bölcseleti kérdésekkel. Emiatt, és nem
kizárólag nevének azonos kezdőbetűi (M.S.)
okán érdemli ki teljes joggal az M.S. Mester titulust, annak a 16.
századi, feltehetően magyar festőnek a monogramját,
akinek néhány reneszánsz festménye (Vizitáció, Keresztvitel,
Kálvária stb.) a fatáblához szegezi
a kép nézőjét. Egyikük a festészet,
másikuk az írás művészetének (M.S.)
Mestere.
A 20. századi író M.S. Mester a Horthy-korszak egyik
írófejedelmének tekinthető, regényei sorra
jelentek meg a Révai Kiadónál, és jelentős
mennyiségben keltek el. Márait főként a felső
középosztály, valamint az iskolázott lateiner
réteg olvasta előszeretettel. Híres és
népszerű volt. Még inkább növelte
népszerűségét az 1940-es évek
elején, amikor színdarabjait a Nemzeti
Színház műsorra tűzte. Az Andrássy
úti Kamaraszínház 351-szer játszotta a Kaland c. színművét,
a nagyszínház pedig A
kassai polgárokat hozta színre monumentális
kiállításban. Harmadik színműve e sorban a Varázs, ostrom után
került bemutatásra, de már nem a Nemzeti, hanem a
lebombázott Vígszínház épen maradt
váci utcai kamara színpadán. A szétlőtt
városban, súlyos élelemhiány közepette
30-szor tudták eljátszani a Varázst.
Márai nehezen barátkozik meg az 1945 utáni
szovjet megszállással, látja, de még
inkább érzi, hogy a kommunizmus
szálláscsinálói egyre csak terjeszkednek.
Az olyan „polgári elemek”, mint ő,
előbb-utóbb nemkívánatos személyek lesznek,
kiszorulnak minden irodalmi fórumról. Ezért
dönt úgy Márai 1947/48 fordulóján,
hogy elhagyja az országot, jobb időkre vár, amikor majd
hazatérhet. Svájc, Olaszország felé veszi
útját, majd az USÁ-ba emigrál, onnét
vissza Olaszországba, hogy 1970/71 táján
végleg az Államokat válassza lakhelyül,
nevezetesen a kaliforniai San Diegóban él
haláláig, 1989. február végéig.
Felesége és nevelt fia halála után teljes
magány vár rá.
Tábori
László egyfelvonásosa (M.S. Mester hazatalál) az
író utolsó napjainak egyikén (vagy a
legutolsón) játszódik, San Diegóban, a
lakásán. Álomlátással kezdődik,
pontosabban nem tudjuk másra vélni, hogy a kezdő HANG
éppen Márai legjobb regényének, a Szindbád hazamegy
címűnek utolsó bekezdését olvassa fel. Majd
minden átmenet nélkül az álom egy
képzelt beszélgetést folytat az író
és két határőr (KATONA I., KATONA II.)
között arról, hogyan radírozza le a kommunista
hatalom a magyarság lehetséges
ellenállását, telepítik ki, veszik el a
tehetősebbek vagyonát, semmizik ki a parasztságot,
hagyják magára a határon túli magyar
kisebbséget. S amikor az író
ösztönösen tiltakozik a kommunista rémtettek
ellen, kizavarják a határövezetből.
Megszólalnak az író Halotti beszéd c.
versének ide vonatkozó sorai („Tűrd, hogy már nem vagy ember ott,
csak osztályidegen, / Tűrd, hogy már nem vagy ember itt,
csak szám egy képleten, / Tűrd, hogy az Isten tűri
ezt…”), az álom végével a
történet kiköt a valóság talaján.
Tanúi lehetünk jó néhány groteszk
jelenetnek, mint pl. a TAKARÍTÓNŐvel folytatott
beszélgetés, aki kényszeresen gondoskodik az
íróról, mindenáron öregotthonba akarja
bejuttatni, élelmet vásárol neki, holott nem is
kérte, közben mindvégig rosszul ejti az
író nevét (Mr.
Maráj).
Valamivel gyümölcsözőbb a POSTÁSsal
történő beszélgetés, bár ő is rosszul
ejti a nevét (Mr. Maré).
Jóleső érzéssel konstatáljuk, hogy a
litván származású fiatalember tud az
1956-os magyar forradalomról és annak
cserbenhagyásáról a Nyugat által, és
rögtön párhuzamba állítja a Baltikum
litvánjainak szovjetellenes harcával, amelyet a II.
világháború után vívtak
partizánjaik. Ezek az erdei harcok elhúzódtak az
50-es évekig, majd a magyar forradalom leverése
után belátták a
függetlenségükért küzdők, nincs
értelme a további keserves
önpusztításnak. A párbeszéd
végén az író inkább pesszimista
jövőt jósol a magyaroknak a besúgók,
árulók nagy száma miatt, a litvánok
esetében az idegen betelepülőkkel kell inkább
számolni.
Harmadik vendégként betoppan EMESE,
hívatlanul érkezik. Rajongója Márainak,
olvasott tőle sok mindent, de nem érti igazán, hogy a
híressé vált író miért nem
költözik haza, amikor tárt karokkal
várnák. (A szocializmus győztes csatájaként
könyvelhetnék el a hazai korifeusok, ha negyven év
után mégis visszatérne, pedig annak idején
szavát adta, hogy az oroszok kivonulása előtt nem
jön, és könyveit sem engedi kiadatni.) A lány a
filmes szakmában dolgozik, apja a követségen,
nagyjából gazdasági attasé
beosztásban. A filmes társadalom inkább
készít filmet a Drakula- filmekről elhíresült
Lugosi Béláról, mint az író
Márairól. Kizárólag a várható
profit számít, minden más elhanyagolható.
A társalgás később eldurvul, és EMESE
megmutatja igazi arcát, amely végül már csak
egy trotty öregembert lát az íróban, akivel
nem törődik senki. Nem érti mindazt, ami Márainak
Európát, Kassát a Felvidékkel,
Erdélyt, a Délvidéket jelenti, ami miatt
érdemes Európában európainak lenni.
Az utolsó jelenetben az öreg Márai a fiatal
Máraival beszél telefonon, kettejüket egy
világ választja el egymástól. A
szembesítésben az öngyilkosságra
készülő író egy tőle már teljesen
idegen, felelőtlen, magabiztos, flegma fiatalembert vizionál,
akinek fogalma sincs, mi vár rá hátralévő
életében. A halál előtt álló
író rosszallóan nézi nyegle és
hitetlen ifjú énjét. Az utolsó kép
egy öregotthont mutat, Márait tolókocsiban
látjuk a folyosón. Az író letett
öngyilkossági szándékáról,
és egy magasabb dimenzióba emelkedve, visszatér
szeretett hazájába, Magyarországba.
Kiss Irén
tragikomédiájában az írón (MESTER)
és a BM alkalmazotton (NAPSZEMÜVEGES) kívül
allegorikus figurák lépnek fel (FŐCSATORNA, KAMERAMAN,
GLOBÁLIS GAZDASÁG, NŐI SZESZÉLY, MEGVETŐ). A
cselekmény 1990-ben, egy dunaparti
szállodaszobában játszódik. Márai a
rendszerváltáskor enged a hívásnak,
és hazatér.
A groteszk jelenetek során az derül ki, hogy a
rendszerváltás nem hozott igazi fordulatot, a magyar
szabadságot évtizedek óta váró
író beleütközik az őt körülvevő
ügynök hagyományba, csalódik a korrupttá
és főként karrieristává vált
sajtóban, a globális gazdaság hazug
tőkeáramlását hirdetőkben. A MESTER mindenre tud
megoldást (pl. autokrácia,
kereszténydemokrácia, arany középút a
külpolitika útvesztőjében), de megoldásait a
hazai újgazdag szószólók,
hatalomátvevők nem fogadják szívesen, sőt
elutasítják.
Kiábrándító, amikor a NŐI
SZESZÉLY képviselője kizárólag a Mester
magánéletére kíváncsi, valami
szaftos erotikát szeretne az íróról.
Mindenki csak a kuriózumot, a csodabogarat látja benne,
nem kíváncsiak sem írói
teljesítményére, sem mélységeire. A
MEGVETŐ könyvkiadó csak erősen cenzúrázottan
adná ki műveit, mert nem áll érdekében a
történelmi eseményeket valós mivoltukban
terjeszteni. A szocializmus hazugságainak részben vagy
egészben továbbra is élniük kell. A
régi rendszer nem bukott meg, csak módosult, új,
globális arcot vett fel. A kialakult káoszt jelzi, hogy a
szerkesztő Ferenc József
hídnak nevezi a Szabadság hidat, és varjúnak a turul szobrot.
Az egyfelvonásos át van szőve kisebb
fricskákkal, berepülő kismadárral, a MESTER
játékpisztolyával, ami soha nem fog elsülni,
a Tavaszi szél vizet áraszt kolindával, amelyet az
elején háttér zeneként bejátszanak,
a végén búcsúzásként a MESTER
maga énekli el. A haza- és a visszatérni
akaró művész nem találta meg egymást. A
megoldhatatlanná vált helyzetből pusztán az
ideérkező PÁLOS PERJEL képes kimenteni az
írót. A szerzetesek függetlenek a mindenkori
államtól, nem szabnak feltételeket a MESTERnek,
csak szerény kérésük van: mondjon engesztelő
imát a magyarságért. Az utolsó kép a
függönyre vetített ragadozó madár
árnya, jól mutatja a szabadságra
vágyó, ám csapdába esett ország
kétségbeesett jövőjét.
Mindkét egyfelvonásos egy fikciós helyzetre
épül. Arra a groteszk helyzetre, amely Márait
várta volna, ha a rendszerváltás napjaiban
hazatér. Ez alkalmat ad a szerzőknek, hogy nemcsak hősüket
szembesítsék a szomorú valósággal,
hanem felénk, olvasók felé is mutassák: a
demokrácia eufóriájában rossz
vágányra került a magyarság.
Kudarcainkról és veszteségeinkről az elmúlt
évtizedekben nemcsak képtelenség, de időszerűtlen
vállalkozás lenne tragédiát írni,
kizárólag tragikomédiában, groteszkben, sőt
abszurdban lehet – és érdemes –
véleményt mondani, helyzetképet adni.
Tábori László és Kiss Irén
egyfelvonásosai pont ezt a görbe tükröt
készítették el, hogy nézzünk bele mi
is.
(Tábori László:
M.S. Mester hazatalál – Kiss Irén: Tavaszi
szél. Két egyfelvonásos Márai
Sándorról. Melkizedek Könyvek, Bp., 2021. 47 p.)
