A Duna-parti zöld övezetben hónapok óta
bújik meg két kislány. Éjjel, nappal,
esőben, napsütésben. Az elsőt mészkőből faragta egy
ügyes kezű ember, s ki tudja miért, a
sétálóutca zöld mezőjébe
állította. A tavaszi környezetben
különösen jól mutatott a fehér szobor.
Senki nem bántotta. Onnan figyelte az utca forgalmát, a
játszadozó gyerekeket. Akkora volt, mint egy
hároméves kisgyerek, de egy tízéves
kislányt ábrázolt. Hamvasan, bájos arccal.
Kalappal a feje tetején bizonyos eleganciát is
sugárzott.
Egy idő után mellé került egy kisebb,
könnyebben mozgatható, vietnami kalapos
virágárus kerámia szobor. A gazdája egy
bokor aljára helyezte el, közel a másikhoz. Ez a
barna alapszínű kisebb volt, s egy középkorú
nőt ábrázolt, aki egy cserepes virágot tartott a
kezében.
A fiúk, apukák óvatosan rúgták
a labdát, nehogy sérüljenek a szobrocskák.
Előfordult, hogy távolabb helyezték őket a kinevezett
pályától, majd újra visszatették
eredeti helyükre.
Volt olyan kisgyerek, akinek sétálás
alkalmával első útja a szobrokhoz vezetett. Leguggoltak,
s köszöntötték őket, vagy éppen
megsimogatták. Körüljárták, szinte
jóbaráttá váltak. Integettek nekik, ha haza
indultak.
Tilli ezeket a történéseket mosolyogva figyelte
a konyha ablakából, annál is inkább, mert a
kisebb szobrot ő tette ki a parkba. Minden nap ellenőrizte, megvannak-e
még. Örült neki, hogy senkinek nem jut eszébe
megrongálni, elvinni, összetörni. Hiába, rendes
emberek lakják ezt a lakóparkot, mesélte
mindenkinek.
Amint lazultak a korlátok a koronavírus
idején, elutazott egy hétre. Vasárnap este
ért haza, s mintha a két szobor közül az egyik
hiányzott volna. Éppen az, amit ő helyezett oda! Na, majd
holnap utánajár, gondolta.
Másnap, Pünkösd hétfőjén a finom
ebéd után nekiállt mosogatni. Az ablakból
rálátott a széles utcára. Minden
békés, csendes és nyugodt volt. Egy lélek
tartózkodott csak a sétáló utcában.
Egy idős hölgy, olyan zenetanár típus.
Tétovázva többször körüljárta
a szobrot. Húzós kocsival a kezében. Először
úgy látszott, mintha megtörölgette volna a
szobrot. Milyen rendes! – gondolta Tilli. Aztán a
hölgy mintha elfektette volna a szobrot. De miért? Majd a
húzós kocsiba próbálta beletuszkolni, de
nem sikerült, mert ahhoz túl nehéz volt. A nő pedig
túl gyenge.
Ez nem igaz, ezt nem engedhetem! – gondolta Tilli.
Belevágta a mosogatni való lábast a lébe, s
mindent ott hagyva, szobai papucsban, leszaladt az utcára. A nő
már jó pár lépéssel előrébb
járt, de ő beérte. Megkérdezte:
– Asszonyom, mit akart csinálni a szoborral?
– Elvinni!
– És miért?
– Mert szép!
– De hogy gondolja, a köztéri szobrokat csak
úgy eltulajdonítjuk, mert szépek?
Megnézhetem a kocsi tartalmát?
– Igen – mutatta az üres belsejét.
– Talán a másikat is maga vitte el? –
Nem szólt.
Tilli a rendőrséggel fenyegette a viszonylag jól
öltözött idegent. Rövid, barna, göndör
haja volt, s egy mályvaszínű zakót viselt, meg egy
nadrágot. A hetven éven nem sokkal volt túl.
Úgy viselkedett, mintha ez a cselekmény
természetes lenne.
Most mit tegyen? Közben a lopós határozott
lépésekkel haladt hazafelé! Egyszer sem
nézett hátra, csak ment tempósan. Tilli gondolta,
utána megy, nem árt megtudni, hol lakik. Loholt, hogy
követni tudja. Alig kapott levegőt, de elszántan
követte az idegent. Be is ment az egyik lépcsőházba.
Igen ám, de az ajtó bezárult, a házban
több család is lakik. Melyik erkély lehet az
övé? A lépcsőházból kilépett
egy fiatal pár. Megtudva a történteket,
beengedték a lépcsőházba. Úgy
informálták, hogy látni nem láttak senkit,
de az elsőn ilyen és ilyen irányból
kulcscsörgést hallottak.
– S melyik erkély tartozik ehhez a lakáshoz?
– A jobb szélső.
Titanilla alaposan szemügyre vette, s mit látott? Egy
jókora gyűjteményt! Ott lapult sok egyéb
tárgy között az általa kihelyezett, eltűnt
virágárusnak a szobra is!
Elsőre megtalálta a feltételezett lakást,
dühösen becsengetett.
– Hozom már, hozom! – A nő már adta is
át az eltulajdonított portékát. Csak egy
kicsit volt zavarban.
– Hát ön jól lerázza
magáról ezt az esetet, mint kutya a vizet! –
jegyezte meg a felderítő.
– Hát akkor elnézést! –
lökte oda a tolvaj, s becsapta az ajtót.
A másik éppen, hogy elkapta, magához
ölelte, majd megsimogatta a tárgyat.
A kicsi barna szobor visszakerült az aranyvessző bokor
aljába, s azóta is szilárdan állja a sarat
nagyobb társával együtt az évszakok
szorításában.
♣ ♣
♣
