Gyakori probléma tudományos környezetben
és magánbeszélgetéseken is, hogy mi lesz a
családdal a jövőben. Többen úgy
látják, hogy a jelek abba az irányba mutatnak,
hogy a család elveszíti jelentőségét, nem
lesz fontos kapcsolat; mások, látván a
negatív jeleket a család jövőjével
kapcsolatban, úgy vélik, hogy jogilag is támogatni
kell a családot, ami azt jelenti például, hogy a
család keretei között kell szabályozni az
örökösödést vagy az
örökbefogadást, nem beszélve a
különböző társadalmi
támogatásokról.
Ezeken a vitákon, beszélgetéseken gyakorta
kiderül, hogy a résztvevők nem is a család
létezésének okáról és a
szereplők felelősségéről tárgyalnak, hanem az
egyén jelentőségéről, a családban
játszott szerepek változásáról. Ez
elsősorban a nőket érinti, de a nők megváltozott
igényei érinti a férfiakat is. A család
szerepe megmutatkozik abban, hogy szexuális kapcsolatot tart
fenn a felnőtt szereplők között, de semmivel sem
kevésbé fontos feladata a családnak a gyermekek
jövőjének biztosítása fiziológiai,
fizikai, anyagi, erkölcsi, szellemi környezetben
egyaránt. Ebben a vonatkozásban felmerült a
gyermekek anyagi létének a biztosítása, ami
azt is jelenti, hogy a családtagoknak a közös
gyermekről közösen kell gondoskodni anyagilag, vagyis a
család egységét anyagilag is meg kell szervezni.
Most nem kell tárgyalnunk azokat az eseteket, amelyek valamilyen
tragédia következtében egyszülős
családot eredményeznek, mert ez nem érintheti a
család elméleti és gyakorlati
jelentőségét. Viszont beszélnünk kell a
felelősségről, amely minden szülő megkerülhetetlen
feladatát kíséri a gyermekkel kapcsolatban.
Azt kell tehát világosan látnunk, hogy a
család nem egy olyan szexuális kapcsolat terepe, amely
bármikor felbontható, hogy ha kellemesebb kapcsolatra
nyílik lehetőség, vagy akkor, ha ugyan nincs ilyen
új lehetőség, csak az idők során külső,
esetleg belső hatásra (munka, barátok, kultúra,
világnézet stb.) más irányt vesz a
szereplők érdeklődése. Az egymástól
való eltávolodás mögött (sőt,
mondhatnánk előtte) ott van a felelősség a
gyermekekért, és ami ezzel szorosan összefügg,
a gyermekek másik szülőjével kapcsolatban.
Abban biztosak lehetünk, hogy a 19. századi
polgári család belső élete nem fog
visszatérni. Valljuk be őszintén, hogy ezen már a
régi családmodell védői is jókat
mosolyognak (esetleg csak magukban), amikor regényekben vagy
filmeken olvassák/látják, hogy a feleségnek
kis butuskának kell lennie a férj ügyeivel
kapcsolatban, de megterítve kell várnia délben a
munkahelyéről ebédelni érkező férjet. Ezzel
nem állítjuk, hogy az akkori feleségek
ténylegesen butuskák voltak, de úgy kellett
tenniük – ez volt a társadalmi elvárás.
A nők igazi szerepét a családban egy sajátos
fátyol borította, amit apukám így
fogalmazott meg, ha valaki a feleségéről
érdeklődött: „Icuka intéz nálunk minden
kevésbé fontos ügyet, és ha néha
nagyobb jelentőségű döntés előtt állunk,
akkor is Icuka dönt, mert neki gyakorlata van a családi
ügyintézésben.”
Semmi más nem történt, mint hogy ezt a
fátylat a modern társadalom néha kellemes,
üdítő szele, máskor az új világ vihara
elsöpörte. Nem az egyének döntöttek, hanem a
társadalom mindenki számára új
lehetőségeket nyitott, és ezek során
nyilvánosságra került, hogy a nőknek is van
saját személyiségük, saját
érdekük, értékeik, elvárásaik,
kívánságaik, vágyaik, mint a
férfiaknak. Mindenki meglepődött az új helyzeten.
Teljesen érthető, de a leghumorosabb csodálkozók a
nagyszülők, akik csodálkozva nézik a lányaik,
fiaik új fajta viselkedését, holott ők
segítették a lányukat, fiukat abban, hogy a
diplomájukat a kezükbe vegyék, és ezzel
egyenlő esélyt alakítottak ki számukra. (Az
esélyekkel kapcsolatban csak a szüleink korába
tekintsünk vissza: a fiúkat iskoláztatták, a
lányokat nem – édesanyámnak két
fiútestvére volt, ők, szüleik sok munkája
révén, egyetemet végeztek és
hódolhattak kedvtelésüknek – az egyik
vadász volt, a másik Big Band-ben játszott, nem
olcsó hobbi egyik sem. Anyukám kézimunkázni
tanult a szomszédasszonytól, amit azután
művészi szinten művelt. Sohasem tett megjegyzést a
testvéreire, a különbséget ő
természetesnek tartotta, csak én emlegetem fel most,
amikor, sajnos, egyikük sem él, hogy
emlékezzünk, mert tudom, hogy ilyen
különbség már nem lesz, sőt ma sincs.)
A család jövője biztosítva van, mert nemcsak a
társadalomnak van szüksége a következő
nemzedékre, hanem mi egyenként, akár nők vagyunk,
akár férfiak, az életünk
nélkülözhetetlen részének tudjuk a
gyermekeinket. Nem másnak, nekünk van
szükségünk arra, hogy gondoskodhassunk róluk,
hogy etethessük, játszhassunk velük, hogy minden
fontosabb érdekességet megmutassunk nekik, hogy
lássuk, hogyan válik emberré a mi gyermekünk,
hogy lássuk boldognak és aggódjunk érte, ha
most éppen nem boldog, lássuk megvalósulni a vele
kapcsolatos álmainkat. Nekünk van
szükségünk arra az élményre, hogy picike
babakezével az arcunknál matatva levegye a
szemüvegünket, hogy ha ismeretlen helyzetbe kerül, akkor
ránk nézzen segítségért, és
ha boldogtalan, akkor az ölünkbe hajtsa a fejét
– ezt semmi sem helyettesítheti. Tudnunk kell, hogy
gyermekünknek ránk, nem az anyjára vagy az
apjára van szüksége, hanem a szüleire, ez adja
a felelősségünk tartalmát. Már nem lehet
összekeverni a felelősség tartalmakat. A gyermekért
érzett, vitathatatlan felelősséget ma már nem
lehet megtámogatni a szülők egymás iránti
szexuális hűségének
követelményével. A személyiség
felszabadulása, amelynek a következménye a nők
és férfiak társadalmi szerepében
bekövetkezett változások – és itt sok
mindenre lehet gondolni, például arra, hogy a nők olyan
helyet tölthetnek be a társadalomban, amit eddig a
férfiak tölthettek csak be, és ugyanakkor a
férfiak is választhatnak olyan pályát, ami
nem tartozik a klasszikus férfiszerepek közé,
például gondoskodhatnak, mint óvó
bácsik, sok kicsi gyermekről, ha ehhez van affinitásuk
– nem követelik meg és nem is követelhetik meg a
holtomiglan-holtodiglan kapcsolatot.
A család jövője attól függ, hogy
egyenként a férfiak és a nők hogyan lesznek
képesek megérteni, hogy a gyermek a legnagyobb
érték, a legfontosabb felelősség az ő
életükért élni, minden más
választás lehetőség csupán, és
valósággá akkor válhat, ha a
gyermekért érzett felelősséget biztosítani
tudják. A szülőknek a kapcsolataikat ennek
érdekében kell rendezniük, ha az sikerül,
és minden gyermek megkapja a szeretetet, a figyelmet, a
gondoskodást, akkor lehetnek a felnőtteknek, a szülőknek
mással is kapcsolatuk (ha igényük van rá),
nemcsak a szülőtárssal. Ez a feltétele a
család létezésének a jövőben,
és teljesülésében biztosak lehetünk, ha
bízunk az emberek érzelmeinek és
racionalitásának okos egységbe
foglalásában.
♣ ♣
♣
