A történet színhelye Kelet-Magyarország
vastag hótakaróval borított bodrogközi kis
faluja, az ötvenes évek közepén.
Karácsony másnapján a négyéves
Vicuska még világosban ébredt
délutáni alvásából. Szöszke,
selymes, puha haja nedvesen tapadt a fejére.
Lekászálódott az ágyáról, a
végéhez állított pici bölcsőből
kivette a babáját. Magához ölelte, és
ringatva sétálgatott vele a szobában, közben
dúdolgatott. Aztán a karjába fektette.
– Látom, elaludtál. Leteszlek az
ágyikódba. Álmodj szépeket, kicsikém!
Lábujjhegyen kilopakodott a nagyszobába, ahol a
fenyőfa állt a két ablak között. A csend
váratlanul érte, hiszen mindig ez volt a házuk
legzajosabb helyisége. Mielőtt a mamája
bekísérte aludni, az ebéd után itt
beszélgettek a szülei a keresztszüleivel és
felnőtt bátyjaival. A széthúzható asztal
már a helyén állt, körülötte az
üres székekkel, a díványon is rendben
sorakoztak a díszpárnák. Ijedten állt meg,
és sírós hangon megszólalt.
– Mama! Pisilni kell.
– Jövök, Vicuskám! – A
karácsonyfa ágak takarásából kelt
fel a sámliról Sanyi bátyja. Ott olvasott az
erősebb fény miatt.
– Nem is láttalak, úgy elbújtál!
– nézett testvérére megszeppenten. Ő
megfogta a kezét, és a mellékhelyiségben
bilire ültette.
– Hol vannak a mamáék? –
nézett fel bátyjára nagy barna szemével.
– A dolgodra figyelj! Tudod, itt nem
beszélgetünk! – korholta mosolyogva a testvére.
Visszafelé útközben Sanyi elmondta, hogy
mindenki átment Zsuzsanna nagymamáékhoz.
Elvitték nekik a Jézuska ajándékát.
Mire visszaértek, az alkony kezdett belopakodni a
nagyszobába. Vicuska a bátyja elé állt,
és kérlelni kezdte.
– Játsszunk megint
bújócskát, amíg villanyt nem kell
gyújtani!
A testvére még ki sem mondta az igent, máris
kiosztotta az Antanténusz, szórakaténusz
mondókával a hunyó szerepét. A kis huncut
jól tudta, magán kell kezdeni a
kiszámolást, hogy ő lehessen az. Beállt a sarokba,
még a szemét is eltakarta a tenyerével, hogy
bizonyítsa, közben nem leskelődik. Lassan,
hibátlanul elszámolt tízig, majd „aki
bújt, bújt, aki nem, megyek!”
kiáltással Sanyi keresésére indult.
A szoba addig ismert minden búvóhelyét
megnézte, de nem találta a testvérét. A
szobában egyre sötétebb lett, és Vicuska
elbizonytalanodott. A játék izgalmát a
félsz váltotta fel. Sanyi
összehúzódva, mozdulatlanul lapult a
lelógó fenyőágak alatt. A kislány
pánikba esett, és szinte sikítva
szólongatta a bátyját.
Sanyi, mert a sötétben már ő is alig
látott, nagy lendülettel kúszott ki a
karácsonyfa alól, kis híján
felborította, alig tudta elkapni a dőlő fatörzset. Az
ágak rázkódása miatt a végükre
akasztott díszek egy része lehullott.
Többségük Sanyi tenyere és hasa alatt roppant
szét. Felegyenesedve először a villanykapcsolóhoz
ugrott. Akkor látta meg a véres tenyerét.
Zsebkendőjével körbecsavarta, úgy ölelte
át az egyre hangosabban zokogó kislányt, aki
ujjával a széttört gömbökre mutatott.
Bátyja leguggolt eléje, és a fülébe
súgta:
– Ne sírj, húgocskám!
Lefekvéskor, az ima után, kérd meg a
Jézuskát, hogy az angyalaival küldjön a
törött díszek helyébe újakat. Ha
szépen kéred, biztosan teljesíti a
kérésedet.
Másnap reggel Vicus boldog sikkantással
újságolta az otthon levőknek, hogy a Jézuska
meghallgatta az imáját.
– Nézzék, milyen gyönyörű arany
és ezüst gömböket akasztottak az angyalok az
ágakra!
Örömében észre sem vette édesanyja
és Sándor bátyja fáradt mosolyát,
karikás szemét, akik éjjel a karácsonyi
szaloncukrok készítéséhez évek
óta gyűjtött sztaniolpapírokkal vonták be a
kamrában tárolt idei diók közül a
legnagyobbakat. Olyan ügyesen, hogy egyáltalán nem
látszott, hogy a fényes papírok alá
diót rejtettek. Szebben csillogtak, mint a régi
díszek.
A két angyal egymásra mosolygott a kislány
feje felett.
♣ ♣
♣