Édesapám, P. Bak János (1913–1981)
grafikus, hegedűépítő, festőművész és
tanár elhunyta után szembesültem az alkotói
hagyaték problematikájával. Ekkor kezdtem el
komolyabban foglalkozni a témával, annál is
inkább, mivel előbb-utóbb engem is utolér
műveim sorsának kérdése. Persze, amíg az
ember aktív, nem is gondol ilyesmire, a mindenhonnan ránk
törő agymosó reklámokban erről nem beszélnek.
Én most idős művészként, hagyaték
gondozóként és festmény-műtárgy
szakértő becsüsként is szeretném a
témával kapcsolatos gyakorlati tapasztalataimat,
nézeteimet megosztani az érintettekkel.
Ahogyan a műalkotásoknak, úgy alkotójuknak
és a művészi hagyatéknak is megvan a maga sorsa,
vagy éppen sorstalansága. Legjobb helyzetben a
Kossuth-díjas, Nemzet Művésze, Magyar Művészeti
Akadémia (MMA) tagja van, mert anyagi és erkölcsi
lehetősége nyílik arra, hogy még
életében jó helyen tudja
hagyatékának sorsát, amennyiben, mint jó
gazda, gondoskodik arról. Több állami
gyűjtemény, múzeum között is
szétoszthatja úgy, hogy kiköti azt, hogy
munkái közül több darab állandóan
látható legyen, esetleg egy teremben vagy
emlékszobában (ez esetben emléktárgyaival
együtt), illetve időszakos kiállításokon
bemutatásra kerüljön. Szerencsés esetben az
ajándékozó művész ezt meg is éri,
és boldogan távozik a földi életből. Nem ily
szerencsés esetben a múzeum raktárjában
landol a hagyaték, és porosodva várja a jobb
sorsát. Ebben az esetben az elhalt művész és az
intézmény között létrejött
szerződésben foglaltakat kikényszerítheti egy
hozzátartozó (évekig tartó
pereskedés útján) – ha van ilyen
személy –, vagy megtámadhatja a szerződést,
és kérheti annak felbontását. Korniss
Péter (1937–) Kossuth-díjas
fotóművész, a Nemzet Művésze a
Szépművészeti Múzeumnak adományozta a
teljes életművét átfogó
archívumát, így az ő ügye megnyugtató
módon megoldódott. Másik szerencsés esetben
a hagyatékot megöröklő, vagy felette rendelkező tudja
jó helyre juttatni a hagyatékot. Ez történt
Esterházy Péter (1950–2016) Kossuth-díjas
író irodalmi hagyatékával, amelyet a
Berlini Művészeti Akadémia vett át, és ott
létrehozta az Esterházy Péter Archívumot,
amely közel ötven év írói
munkásságának (1968–2016) kéziratos
anyagát tartalmazza, valamint a széleskörű,
többezer tételből álló
levelezését. Az író könyvtára
az Evangélikus Országos Gyűjteménybe került.
Arra is van szép példa, amikor az elhunyt művész
valamelyik családtagjára, netán egyetlen
örökösére hárul a művészeti
hagyaték gondozása, mint például a 2015-ben
elhunyt Gross Arnold Kossuth-díjas grafikusművész
fiára, Gross András belsőépítészre,
kulturális menedzserre. Édesapja egyik
ingatlanjának árából Arnoldo néven
nyitott Budapesten, a Gellért Szálló
szomszédságában kávéházat, s
benne művészeti galériát, ahol
árusítják is Gross Arnold rézkarcait.
Tulajdonképpen ez egy üzleti alapon működő
magánvállalkozás.
Szerencsésebb eset, amikor az elhunyt művész
saját tulajdonú (nem bérelt) műtermében
érintetlenül marad minden, és így a genius
loci (a hely szelleme) érvényesülni tud. Ez
történt az 1981-ben elhunyt Molnár-C. Pál
grafikus, festőművész esetében. A művészeteket
szerető család példa értékűen
vigyázza, gondozza, kezeli és népszerűsíti
a hátramaradt hagyatékot. Az érintetlenül
hagyott műteremben a művész unokája, Csillag Péter
és felesége Éva, műterem-múzeumot tart
fenn, és fogadják a látogatókat. Emellett
működtetik a Molnár-C. Pál Baráti Kör
egyesületet, amely minden hónapban összejön a
műteremben, ezzel is élővé téve a művész
egykori műhelyét.
A bérelt vagy államilag kiutalt műteremből
kihaló művész hagyatékának sorsa már
nehezebb eset. Ilyenkor meghatározott időn belül
kiürítve és rendezett állapotban kell
visszaadnia a bérleményt az örökösnek. Ez
komoly költséggel jár, és ha egy
intézménynek sem kell a hagyaték (márpedig
általában nem kell), akkor a következő
megoldások közül választhat: hazaviszi
és a pincében tárolja, vagy
lomtalanítókat hív, jobb esetben engem, mint
festmény és műtárgy szakértő becsüst,
tanácsadásért. Ez utóbbit javaslom,
még ha pénzbe is kerül, de legalább megtudja
a hagyaték értékét. Az
újságokban, szórólapokon magukat
legtöbbet fizetőknek, hagyaték
felvásárlóknak, kastélyokba
műtárgyakat keresőknek, netán műgyűjtőnek feltüntető
hirdetőket messzire el kell kerülni, mert aztán jön a
sírás-rívás, miután jól be
lettek csapva, esetleg még ki is lettek rabolva. A
különböző magángalériák, kereskedők
pedig kimazsolázzák a hagyatékból a
legértékesebb darabokat, valamennyit fizetnek is
érte, a többivel meg csináljon az
örökös, amit akar. Több ilyen és ehhez
hasonló esetről van tudomásom még az
ismeretségi körömből is. Az emberek nem tanulnak
sokszor a saját hibájukból sem. A
hagyatéktól gyorsan szabadulni akaróknak pedig
megvannak a jól kiképzett vámszedői, akik
ugrásra készek.
A jobb esetek közé számít, amikor egy
gyűjtő-kereskedő vásárolja föl annak a
művésznek a teljes vagy részleges
hagyatékát, akiben azonnali vagy későbbi
üzleti fantáziát lát. Vannak
hagyatékok, amelyek az ócskapiacon végzik. A
múzeumok csak a „kiemelt” alkotók
néhány munkáját tudják befogadni,
vagy a gyűjtésük profiljába vágó
műveket, tárgyakat, de ezeket is szinte csak akkor, ha
ajándékba kapják. Mit csináljon akkor az az
özvegy, ha elhunyt férje csak egy
„mezítlábas” művész volt? Ezek a
nehéz kérdések, mert az egyelőre
mezítlábas, nem futtatott, éppen nem divatos
művészekből van a legtöbb, és ezek azonnali vagy
eljövendő hagyatékából. Ezt a
kérdést kell megnyugtatóan megválaszolni, a
megoldást sürgősen megtalálni a
kultúrpolitikával foglalkozóknak, még akkor
is, ha tudjuk, hogy rövid távon nem hoz az államnak
anyagi hasznot. De ugye a kultúrát nem pénzben
mérjük? Szentandrássy István (1957-2020)
Kossuth-díjas cigány festőművész 47 db
festményből és 77 db grafikából
álló hagyatékát a Petőfi Irodalmi
Múzeum megvásárolta az Emberi Erőforrások
Minisztériuma Kulturális
Államtitkárságának
kérésére. Erre külön pénzt
különítettek el. Az anyag
kiállításokon történő bemutatás
céljából a Magyar Alkotóművészeti
Közhasznú Nonprofit Kft.-hez (MANK) került.
Ahány örökös, annyiféle kapcsolat az
elhunyt művésszel, és any-nyiféle
élethelyzet. Amennyiben a hiteles végrendelet nem
rendelkezik egyértelműen a hagyaték
sorsáról, akkor az öröklési jogrend
szerint minden az örököst
(örökösöket) illeti, rajta (rajtuk) múlik,
mi lesz a további sorsa. Hiába a nemzet
művészéé, hiába a Kossuth-díj,
könnyen sitteszsákban végezheti a hagyaték,
csak mert az örökös így gondolta, rossz
viszonyban voltak, esetleg szellemileg, fizikailag vagy
egzisztenciálisan alkalmatlan az ölébe hullott
vagyon értéke szerinti kezelésére. Ez a
kockázat bármelyik művész esetében
fennáll. Minden életmű köztudatban
maradásának előfeltétele a feldolgozottság
és hozzáférhetőség, ami időről időre
kiállítások rendezését és
publikációkat jelent. Mindez szakszerűséget, időt,
fáradtságot és főleg sok pénzt
igényel. Az örökösök, a jogutódok, a
hagyatékgondozók többsége mindezzel nem
rendelkezik, a szakemberek megfizetésére pedig nincs
pénze.
(folytatjuk)
♣ ♣
♣
